My Cold Bloød (befejezett)

13. Csípőn fekete jégvirágok

Halál.

Milyen ha az ember megérinti?

Tyler tudta. Akkor már pontosan tudta. Mikor a bőröd érintkezik vele, feketévé festi azt, az egész tested, olyan lesz, mint mikor a fagyás fertőzi a felületet, csak sokkal békésebb. A haldoklás olyan, mint egy álom, amiben nincsenek képek, csak érzelmek forgataga. De Tyler nem haldoklott, egy pillant volt, mikor majdnem elment. De a haldoklás egy folyamat, ez azonban csak egy röpke pillanat volt. Majdnem odaveszett. Megbocsátotta volna ezt Josh és az édesanyja, beletörődött volna ebbe Jenna és az édesapja? Nem hiszem, biztos nem így lett volna.

Tylert szúrta az élet hideg szaga, nehéz volt. Élni volt a legnehezebb, hisz haldokolni olyan könnyű. A fehér falak ismerősen nyomtak nehéz bélyeget az alig pislákoló lélekre. A fiú néha nehezebb lélegzése töltötte be a kórtermet, és fájdalmas nyöszörgései, a mérgek távoztak testéből. A vakító fehérség néha már kékesen tündökölt körülötte. Tyler úgy érezte napok teletek el mióta kitolták a műtőből, mióta újra itt volt. Mióta újra életben volt. Senki nem látogatta meg, tudta, ő mindig is tudta, hogy egyedül van, és egyedül fog maradni. Így viszont nehéz volt harcolnia. A fájdalmat magányosan tűrni a legszörnyebb kín.

A barna szemek információk után eredtek egy kis idő után a helységben. Az infúzió némán csepegett, melynek vége a kézfejében végződött. A gépek szabályosan hallatták magas hangjukat, emlékezették Tylert, hogy életben van. Nem is tudta mit gondoljon erről az információról, sosem akarta úgy ténylegesen megölni magát, de talán szerencsésebbnek érezte volna akkor magát, ha véget ér a sötétség végtelen hullámvasútja, vagyis maga az élet. Fájdalmasan fordult a hátára, majd a hófehér paplan alól kihúzta a másik kezét és maga elé emelte, hogy jobban szemügyre vehesse azt. A függönyökön beszökő fény átvilágított sötét ujjai közt. Hirtelen olyan volt, mintha a fekete egyre nagyobb területet foglalna magának testén, felkúszott egészen a nyakáig. Mint az öngyilkosság bélyege, a halál záloga. Beborította a puha bőrt

- Istenem - suttogta rémülten Tyler. De nem próbált meg ellenállni, hagyta, hogy tovább vándoroljon. Végre szembenézhetett vele. Már nem menekülhetett. A 'éj' lassan felért ajkaihoz, melyeket egyszer még Josh csókolt, onnan terjedt tovább egészen a szeméig. Kegyetlenül átszínezte azokat is. Teljesen beborította. Tyler valami mássá lett akkor, a szemek még a vörösnél is vörösebbek voltak, így lettek tényleg feketék. Ez ő volt, nem a vörös szemű, maga volt az. Életének legkegyetlenebb démonja, a fenyves vérszomja szörnye, még Blurryfacenél is fájdalmasabb érzelmeket hagyott magában. Ekkor lett minden tértelen és fagyos. Mintha lebegett volna, olyan volt akár a hideg víz. Elnyelte az egész testet és kegyetlenül marta a fekete bőrt. Végtelen volt, mint azon a decemberi napon.

Oh, istenem az a decemberi nap. A kis tó körüli éles fájdalom, vörös és hófehér. Tiszta és mocskos. Senki nem hall, egyedül vagy a csontjaidban vájkáló faggyal és érzed az ereidbe bújó halál súgását, melyet a nádak továbbítanak a süketes fülednek. Nem bírod tovább nyitva tartani a barna szemeid, lehúz és elaltat a fekete víz melyben zöldes fények úszkálnak fejed felett, mint egy szörnyű tündérmese. A másik test súlya a mérgező altató. Hiába kapálózol az izmaid megdermednek, szúrja minden porcikádat az irgalmatlan tél. Lassan elmerülnél, ha nem eresztene a kezedbe ragaszkodó szerelem keserű súlya. Csípős érzelmekkel megtelve küzdöd fel magad a felszínre, nem is érzed a tagjaid. Szemeid előtt sűrű víz szennyezet, tested kontrollálatlanul remeg és égetve fázik, mintha zúzmarákat növesztene a bőröd, mint pajzsot a jövőnek, ami következni látszik. Látod fehér szempilláid alatt, hogy vérzik a puha hó, a te véredet vérzi a süllyedő vérével keveri a bíbort. Az állkapcsod vacogva veri össze a fogaid, leheleted lassan már nem is látszik, annyira kihűltél és egyre nehezebb nyitva tarnai a szemeid. Nehéz álom kerülget, végül a lehetetlen levegővétel veszi el a világot. Belefulladsz a fehér valóságba. Egyedül, már végtelenül egyedül.

- Ty. - Josh hívta, lágy hangján.

Tyler halálra rémülten, megrezzenve ébredt fel. Zihálva tekintett körbe a teremben. Szemei rémáloktól voltak nedvesek.

- Tyler. - Dr. Morris az ágya szélénél ült egy széken és türelmesen várt, ki tudja mennyi ideje. Tylerben ismét megfogalmazódott az a gondolat, mint mikor Dr. Limes bejelentette, hogy elhagyja a várost. Nem kedvelte a nőt, vagyis sokkal kevésbé, mint a Dr. Limest.

- Mit akar? - kérdezte kissé ingerülten a fiú.

- Ideje őszintén beszélnünk Tyler - jelentette ki komolyan. Tyler még mindig szuszogva ült az ágyon, értetlenül figyelte a nőt.

- Tudom, hogy ezúttal a gyógyszerek nem fognak akadályt jelenteni - a gyógyszer szót megnyomta, hogy érzékeltesse Tylerrel, milyen súlyos dologról nem tudott addig.

- Mi? - a fiú ajkai megremegtek, tudta, hogy már nem maradt benne egy pirula sem. Csak a tagadás állta útját az igaz emlékeknek. Nem teheti, nem lehet ilyen kegyetlen.

- Ideje, hogy végre szembesítsünk vele. Te is tudod, hogy csak ez pusztított téged Tyler.

Tyler összeszorított ajkakkal rázta a fejét.

- Mi volt a képen? - kérdezte a nő és szavai apró lyukat vágtak a fiú tudatába. Még mindig rázta a fejét, barna tincsei így táncoltak a kórházi levegővel.

- Mi volt a képen Tyler? - hangja egyre erőszakosabban visszhangzott a szobában. Tyler arca fájdalmasba torzult.

- Nem! Nem, nem - tiltakozott és egy könnycsepp végiggördült gyötört arcán.

- Ki volt ott, Tyler? - azok a szavak késként mélyedtek a fiú szívébe és igaz emlékeinek gátjába. Tyler megtörve kezdett zokogni és egyre keservesebben hangoztak szilánkos hangjai. Minden megszakadt. Vége volt. A fiú erőtlenül rogyott vissza a párnára és gyengén kuporodott össze, így sírt tovább. Dr. Morris arca is megváltozott.

- Ki volt rajta? - hangja ekkor már csendes és tapintatosabb volt. Tyler egyre hangosabb levegő vételei közt is fájdalmas zokogások voltak. Ismét remegett minden porcikája.

- Josh... Josh. Josh - sírta egyre hangosabb és hisztérikusabban. Tyler szembesült, már nem volt hová bújnia a valóság kegyetlenül rombolta őt.

Torka egyre jobban szűkült és tüdeje is megmakacsolta magát. Képtelen volt több levegőt venni. Egy régi ismerős köszönt rá, akiről azt hitte már régen eltűnt abban a fenyvesben. Pánikroham. Lélegzetvételei inkább már hörgésre emlékeztettek. Dr. Morris rémülten rohant ki a teremből, hogy keressen egy orvost a kínjában fuldokló páciensének, aki akkor szembesült élete legszörnyűbb emlékével, magával a valósággal. Ez valami más volt, rosszabb minden eddiginél, az egyedüllétre emlékeztette csak sokkal szörnyebben, ennek nem volt vége. A feketeség semmivé ette a testet és a lelket, nem válogatott.

Josh volt az. Josh, és ez csak egy dolgot jelenthetett.

Helló mimdenkinek!❤
Remélem most már kellően izgatottak lettetek, hogy mi az édes Isten is folyik itt.😜 De ne aggódjatok nemsokára fényderül mindenre, ahogy Ty végre visszaemlélszik, mimt ahogy azt ígértem.
Viszomt lenne egy kis bejelenteni valóm, pontosabban az, hogy már rendesen elkezdett üzemelni az intsa oldala a watti felhasználomnak. Szóval, ha gondoljátok keressetek meg és bombázhattok bármivel. Jöhetnek kérdések, tőlem még fanartok is, mert mostanában kicsit kifogytam belőlük. Ja és ha szerencsések vagytok még néhány kisebb spoilert is elcsíphettek ott, ha nagyon kíváncsiak vagytok és nem bírtok magatokkal.
Az oladl linkje egyébként az itteni bemutatkozóm alján található. De ha beírjátok instán, hogy foxfaerie.wattpad akkor is rám fogtok szerintem találni. Nagy szeretettel várlak ott is benneteket!❤ Talán így kicsit közvetlenebb kapcsolatba is tudok némelyikőtökkel kerülni, megismeri néhány banditøt vagy ilyesmi és persze ti is jobban engem, ha akartok.

Nos, akkor csak ennyit akartam, nemsokára újra találkozunk. Addig is:
Stay alive! ||-//
💛