My Cold Bloød (befejezett)

8. Olyan, mint rég

 Tyler izgatottan hagyta a másiknak, hogy tenyereit a szemei elé helyezze, nem akart lesni, de így még hangulatosabb volt ez a meglepetés. Nagy levegőt vett, így tüdeje megtelt azzal a kora télies levegővel, mely az erdőben terjengett. Egy apró, erőtlen mosoly jelent meg mályva ajkain. Füleiben csengett Josh halk titkolózó kacagása. Tyler már tudta, hogy a faház előtt vannak csak érezte azt a biztonságos érzést, mely körbelengte gyermeki szívét. 

- Most elveszem a kezem, de még ne less! Majd szólok, ha kinyithatod - távolodott a vörös hajú hangja. Tyler türelmesen várt, bár már annyi tudatlanság is kezdte kissé kétségbe ejteni, pedig tudta minden rendben lesz. 

- Nézhetsz Ty! - kiáltott boldogan kicsit messzebbről az a kedves hang. Tyler kinyitotta barna szemeit és boldogan indult meg a másik felé. Josh ott állt a fa alatt, melyen a ház épült és vidáman nézett a kis hinta felé. Tyler odaszaladt a hintához és azonnal el is kezdte hajtani magát, de még egész lassan, közben hálásan figyelte a fának támaszkodót, aki elégedetten pillantott vissza. Haja lángolt a barna tájban, mintha kicsit vészjóslón hullámzott volna a haldokló világgal.

- Mondtam, hogy szerzek egy hintát - jelentette ki büszkén Josh.

- Mit gondolsz Josh? - szólalt meg hirtelen Tyler egy kis némaságot követően.

- Micsodáról?

- Szerinted szerethetlek téged? - préselte össze ajakit elgondolkodva a hintán fel-lelibbenő fiú. Arcán ismét ott voltak azok az irányíthatatlan, forró kis pipacsok. Josh elmosolyodott a kérdésen.

- Tudod, hogy erre nem felehetek - válaszolt kedvesen. Tyler egyetértően bólogatott.

- Tudom, tudom, de akkor sem lehet ezt csak így eldönteni.

- Nem is kell, van időd és az alatt tudom, hogy még sok más dologra is rá fogsz jönni. Sok emlékre fogsz emlékezni, ami most még láthatatlan. - Josh mintha dúdolta volna a szavakat, Tylerenek le kellett csuknia szemeit, oly édesen beszélt hozzá a másik. Csak a lassan már utolsóként a fák közé szökdöső, késő őszi napfényt akarta arcán érezni, és egyedül azt a narancsos, aranyos színt látni, olyan volt ilyenkor, mintha csak jó emlékei lennének. Pedig ez egyáltalán nem így volt, mind feketén dühöngtek az igaziak, mélyen benne. De olyan könnyű volt eljátszani a gondolattal, hogy tökéletes gyerekkora volt.

xxx

Tyler fejét a hideg ablaknak támasztva figyelte a siető világot, a körülötte helyet foglaló gyerekek vidáman beszélgettek. A busz benzinszaga bejárta az üléseket és, amikor végre megállt, egy valaki is megtorpant Tyler mellett. A fiú érdeklődve fordult a másik felé. Jenna táskájának pántját fogva nézett az ablak mellett ülőre.

- Szabad ez a hely? – mutatott a külső, bőrülésre Tyler mellett. A fiú bólintott, meglepte, hogy a lány mindazok után is itt akar lenni vele. Már azt hitte régen lemondott róla. Jenna egy apró mosoly kíséretében helyet is foglalt, majd a másik kezeire pillantott, valami nem stimmelt. Az egyiken nem volt fekte kesztyű csak fehér kötésbe volt bugyolálva. A szőke lány kinyújtotta a kezét Tyler félé, aki azonnal tudta miről van szó és a sérült kezét a másik felé nyújtotta.

- Mi történt? – kérdezte csendesen és szemügyre vette a hófehérbe bugyolált kézfejét, melyen foltokban fekete volt a sápadt bőr.

- Azt hittem lemondtál rólam – mondta csendesen Tyler. Jenna erre elmosolyodott és másik tenyerével kezei közé zárta Tylerét. A sugárzó kék szemek találkoztak a gomolygó barnákkal, mint ég a földdel.

- Én sosem mondok le rólad – válaszolta őszinte, gyermeki mosollyal pirospozsgás arcán és mennyire igaza volt. Annyira boldog volt, hogy Tyler ismét közelebb kezdi engedni magához. Végre sikerült valamit elérnie.

- Jenna, nem tudom mit tegyek – beszélt a lány felé, de ő mintha meg sem hallotta volna, úgy ölelte át hirtelen barátját. Tyler pár pillanatig habozott, de aztán ő maga is karjai közé zárta a lányt, bár úgy érezte még mindig nem szabadna ezt engednie, nem tehette. Nem fertőzhette meg őt is, nem akarta elrontani az életét.

xxx

Unottan tekerte fel a tésztát a villára majd hagyta leesni a szálakat. Tylernek semmi kedve nem volt enni, elég étvágygerjesztőnek tűnt a vacsora, de nem volt képes lenyeli. Görcsbe rándult a gyomra attól a gondolattól, hogy után be kell vennie a gyógyszereket. Egészen addig, míg a kórházban nem vetették be vele ügyesen eltüntette őket, de apja előtt lehetetlen volt. Pedig annyira rettenetesen érezte néha magát azoktól a piruláktól, főleg a vörös hatása rémisztette meg. Olyan dolgokra emlékeztette őt, amire senki sem akart. Olyanokra, amik miatt az ember sír esténként. Tyler egyre nehezebben bírta ezeket, képtelen volt szembenéznie velük és ezt borzasztóan nem akarta. Néha úgy érezte esténként olyan sötéttel telik meg a szoba, hogy vágni lehetett volna.

- Apa - fordult az asztala másik oldalán ülőhöz.

- Hmm? – nézett fel teli szájjal a férfi, fiára.

- Én nem akarom bevenni a gyógyszereket.

A férfi lenyelte a falatot és arca teljesen elkomolyodott, mintha hirtelen töltette volna el teljes düh.

- De be kell venned Tyler – zárta rövidre.

- Ne, kérlek ne apa, nem érzem jól magam tőlük – kérlelte Tyler.

- Azt mondtam, hogy be fogod venni és kész! Vagy talán azt akarod, hogy örökre egy diliházba dugjanak? – tört ki a férfiból. Tyler ajkai nyitva maradtak ezektől a szavaktól. Szóval az apja most mondta szemébe, hogy nem normális, pszichiátriai eset, egy őrült. Szemei dühös és elveszett könnyekkel duzzadtak meg.

- Anya sosem tett volna ilyet velem és sosem mondta volna ezt – sírta Tyler és sietve indult meg a szobája felé, hevesen törölgetve szemeit. A fájdalom úrrá lett rajta.

Apja letette a villát és dühösen ütött az asztalra, majd kezei közé temette arcát. Néha úgy érezte már ő is elvesztette a régi önmagát. Azelőtt sosem volt ilyen szörnyű a kapcsolata Tylerrel, most már szinte semmit nem is tud róla. Már egyáltalán nem gondolta úgy, hogy minden rendben lesz. Akkor már ketten érezték rendkívül egyedül magukat abban a házban és azon az éjszakán a tömény sötétség képes lett volna megfojtani tulajdonosait. 

Már semmi nem lehetett olyan, mint régen volt.