My Cold Bloød (befejezett)

14. December jege

Tyler nem látogathatták, nem arról volt szó, hogy nem akarta látni senki, egyszerűen csak nem engedték. Dr. Morris és az orvosok csak úgy eldöntötték, helyette, hogy nem lenne még jó látogatókat fogadnia, még nem volt megfelelő állapotban szerintük. Bár Tyler ezt máshogyan gondolta, túl kimerült és törött volt ahhoz, hogy szembeszálljon a felnőtt emberek akaratával, akik minden jel szerint értettek ehhez. Már két napja csak a nővéreket látta és az orvosokat vizit idején, hogy mindenhol megtapogassák és megszurkálják a tűikkel. Ő pedig csak eltűrte és remélte, hogy egyszer vége lesz az egésznek és haza mehet, bár abban sem volt biztos, hogy otthon jól lesz. Talán már soha sem lesz jól. Az álmatlan éjszakái is szörnyűek voltak. Az emlékeknek próbált gátat szabni kemény munkával, de már lehetetlen volt. Túl késő, azok csak ömlöttek megállíthatatlanul.

Tyler szemei egyre fáradtabban és céltalanabbul tekintettek a fehér falakra, alig maradt bennük valami érdeklődés a környezet iránt. A fiú végleg szembesült a benne rejlő sötétség keltőjével, ismét olyan reménytelen volt és lehetetlen, mint akkor. Nem maradt belőle semmi, csak a fekete bőre és a vörös szemei, mintha ő maga lett volna Blurryface.

- El tudod nekem mesélni Tyler? - szólalt fel tapintatosan Dr. Morris. Tyler még mindig mozdulatlanul figyelt kifelé az ablakon, figyelte az édes altatót csepegő esőcseppeket, olyan csodásak voltak, mégis oly hamar elérte őket a feloldozó vég. Akkor valami mássá lettek egybeolvadtak a száraz földdel.

- Szeretnéd, ha én mondanám ki? - kérdezte halkan a nő és arca kissé szomorkásabba fordult. Tyler erőtlenül bólintott és ismét a kint tomboló nyári viharra figyelt. Azt hitte az majd segít elterelni gondolatait, de erről semmi a világon nem volt képes elvezetni, mert ez volt maga a világ. Dr. Morris nagyot sóhajtott és levette a szemüvegét, még várt egy kicsit, hogy Tyler felkészülhessen. A fiú rászorított a fehér paplanra, kirázta a hideg.

- Josh nem létezik. - A mondat kegyetlenül vágat át a szobát.

- Már nem létezik. - Mikor a nő kíméletesebb hangja elért Tylerhez, ő fájdalmas levegőt vett.

- Tyler... Josh meghalt. - Tyler arca végtelenül világvesztettbe fordult és összeszorította szemeit, majd halkan kezdett sírdogálni, de akkor már nem voltak olyan nehezek a levegővételei, nem fenyegetett a pánikroham, bár Dr. Morris megfeszülve figyelte a fiút.

- Már négy éve. - Akár éles jégkések hatoltak a beteg, így is súlyosan vérző szívébe. Tyler remegő levegőt vett és arcát folyamatosan mosó könnytengerrel pillantott ismét az ablakra úgy sírt az égbolt akár csak ő. Vérzett. Elvérzett, fájdalmat, emlékeket, szeretetet vérzett. Túl sokat vesztett.

- Emlékszel még akkor decemberre? - a nő szinte már suttogta a kérdést. A barna szemek mintha kivilágosodtak volna úgy merült el a víz táncában és csak egy apró ideig úgy tűnt, mintha hó hullt volna a házak vörös falai közt, mint fekete fájdalom hideg arca. Olyan volt pont, mint akkor. Iszonyatosan nehéz, lehetetlen félelem. Tylert befedték a jeges december csípő virágai, akárcsak Josht.

***

Négy évvel korábban, december.

A faház deszkái vacogva zárták magukba a két kisebb fiút, elzárva őket a zord világtól, mint azt mindig is tették. Megvédték őket. Egymással szemben ültek és csak némán figyeltek, hallgatták a pelyhek óvatos neszét odakintről, olyan volt, mint mikor róka oson az árvalányhaj mezőn, selymes. Selyemcsend ölelte őket anyai óvással, hisz még olyan gyermeteg volt szívük és lelkük is. Nem érdemeltek meg semmi éjszínt világukban.

- Ty - szólalt meg végül Josh és felhőcukor ajkai cseresznyés mosolyra görbültek. Borostyán futtatta szemei pedig érdekesen táncoltatták a fényt. Tyler nem válaszolt csak türelmesen pillogott esőbarna bogaraival a másikra. Mályva szájacskája próbálta utánozni Josh utánozhatatlan mosolyát. Várt. Josh pedig láthatóan kissé izgatottnak tűnt.