My Cold Bloød (befejezett)

16. Fénykert sírok

  Már napok óta esett akkor az eső, minden borús volt és nehéz illatú, a szívet mardosta. Édes volt, de mégis olyan szörnyen cukros, Tyler a halálhoz tudta hasonlítani. Josh eltűnt és Tyler szörnyen rettegett, hogy örökké. A kissé kopott hintaszék halkan nyikorgott a tornácon, mintha a fiú a lágy csapadék ritmusára ringatta volna maga alatt. Arcának vonásai néha elkeseredve rezzentek meg, ahogy felvillant benne pár gondolat. Sokáig ücsörgött még ott, a ház fedezékében a víz elől, mikor is, akárcsak egy kósza felhő, egy gyönyörű kék szín bukkant fel a postaláda mellett. Tökéletesen hasonlított egy szellemre, mintha csak kóborolt volna, talán már meg sem ismerte a környéket. Alakjáról, talán az eső mosta le azokat a hajdan élő színeket. Josh olvadozott, egybeolvadni látszott az idővel, a valósággal. 

A kék hajú fiú megállt egy pillanatra.

Tyler óvatosan indult meg felé, talán félt, hogy elijeszti. Amint azonban megállt előtte, Josh ismét, visszanyerte égő színeit és keserű mosolyt húzott felhőcukor ajakira, pont mint régen. Tyler érezte, tudta mi az, ami történik. Barna haja minden egyes pillanattal csak vizesebb lett, akárcsak Josh kék tincsei. Sápadt arcán folydogáltak a kis cseppek, melyek lassan könnyekkel is vegyültek. Kinyújtotta egyik kezét Josh felé, melyet ő óvatosan megszorított.

- Kérlek ne sírj Ty. Nézd! Az eget is megríkattad - mosolyodott el még érzelmesebben Josh.

- Ez nem igazságos - suttogta, de nem fékezte könnyeit, már így is vörös szemeiben.

- Pedig ez a legnagyobb igazság.

- De... Josh, te eltűnsz - a szavak egyre nehezebben hagyták el a száját. Tyler makacsul szorította a másik kezeit. 

- Tudom. Úgy, mint akárki más ebben az életben. Mindenki halványul, ahogy az idő halad. Nézd csak meg! Te is - emelte fel kezeiket Josh, és Tyler ekkor vette csak észre, hogy ujjain a fekete foltok ismét egyre feljebb kúsznak, de már nem érdekelte.

- Nem akarom, hogy meghalj. Sosem akartam.

Josh borostyános szemei talán sosem voltak olyan fakók, mint akkor.

- Tudom Ty. De nem halok meg, csak a kék égbe olvadok, mint ahogy szeretted volna - suttogta egyre gyengébben Josh, de még mindig egy búcsú mosoly ült ajakin.

- Kérlek, csak maradj velem. Én belehalok - könyörgött egyre keserűbben Tyler. 

- Nem lehet. Mennem kell, akár csak neked - rázta meg a fejét komolyan.

- Josh... istenem - zokogott fel és akkor csak egy pillanata szorította össze szemeit fájdalmában. De mikor kinyitotta Josh már nem volt sehol. Eltűnt. Csodásan ragyogó kék haja egybeolvadt a végtelen, kéklő éggel, még gyönyörűbbé téve azt. Ő tette a legmesésebbé. Mintha Josh ott lett volna egy pillanatra mindenben, minden apró és nagy dologban egyszerre, ő volt minden. Az emléke átfogott mindent, mint egy lágy tenger ringatta a világot emlékével. Majd ez megszakad és a valóság tovább eresztette könnyeit.

Josh elment. Végleg.

 Tyler pár pillanatig rémülten, lélegzetét visszafojtva figyelte az eget. Kezében pedig még ott érezte Joshét, pont, mint egy igazi szellemét. Majd egy hang nélkül rogyott térdeire és úgy meredt a semmibe, könnyei pedig csak úgy záporoztak, akár a fellegek, melyek eltakarták a hihetetlen eget. 

Tyler soha életében nem érzett még olyat, mit akkor. Megmagyarázhatatlan volt. Végtelen és hihetetlenül véges. Mint az égbolt és az élet. Rettegő hiány tele valamivel. Lehetetlen érzés volt.

Mint, amikor az ember becsukja a szemét és csak a sárgás fényeket látva elképzeli, hogy egy olyan valóságban él, ahol minden olyan mintha nem is létezne. Gyönyörűen szívszaggató.