Házikedvenc [KIADVA]

16.- Szárnyak

Wergo óvatosan vette le helyéről a roppant könyvet. Tartott tőle, hogy a kis lény netalán nekiesik és kitépkedi a lapokat belőle, ezért eleinte nem hagyta, hogy hozzá érjen. Valahányszor mozdult, hogy lapozzon, megelőzte.

Nyámnyila vagy, hogy így félted a könyvet! Mégis miféle farkas az ilyen?! Pöffentett magában egyet és tudatosan elhúzta karjait az útból. Bizony, meg kellett erőltetnie magát, mert ez a könyv egyik legkülönlegesebb darabja volt gyűjteményének. Pontos eredetét és célját máig nem tudta megfejteni, hiszen a Birodalmak élőlényeit mindenki ismerte. Tapasztalat és hallomás útján terjedt az ismeret. Az írásos feljegyzés nem volt elterjedt. Már csak azért sem, mert a Fény Lidércekkel egyszerűbb volt megjegyeztetni bármi tudást vagy üzenetet. Az apró fény foltok, hologramra hasonló jelenségek voltak, amik tüstént előjöttek, ha szólították őket. Idővel a könyvek csupán letűnt korok emlékköveiként maradtak meg. Legalábbis ott, ahol tudták, hogyan lehet megőrizni őket éveken át rothadás mentesen.

A farkas a földre helyezte feljegyzésekkel és képekkel teli kódexét. Sara egyből nyúlt, hogy lapozzon, de megtorpant mozdulat közben. Felpillantott. Mire vár?

- Lapozz magad! - mutatott a könyvre a farkas.

Nem avatkozott bele. Egyre tisztábban érezte a szimpátián túl a megértést szerzeménye részéről, és nem győzte csodálni érte. Adaptálódik a környezetéhez. Megfigyel és annak megfelelően cselekszik. Már nem remeg, ha váratlan mozgást hall. Nem húzódik arrébb, ha közelítek felé. A Magas Hegyekre mondom, ő maga hív már a nevemen! És milyen édesen mondja... Beszél! Tanulja a nyelvet. Legalábbis próbálkozik... Talán idővel rendes társalgásra is képes lesz?

- Wergo, #####! - a kis lény felkiáltott és élénken vizsgálta a képen levő lényt. A fenevad fölé hajolt, hogy lássa, mit talált. Egy farkast. Az ő fajtáját. Vagyis a fajtájára legjellemzőbb példány másolatát - ####! #####.... hmm?

Szerencséjére a kérdő hangsúly megegyezett a két lénynél, így egyből értette a gigászi egyed, hogy a másik meglepődött valamin. Apró ujjával a képen levő állat hátára bökött, majd a mellette ülő szőrzsákra ugyanott.

- Igen... - bólintott komótosan az – Más, mint a képen.

- ##### ### - a kis lény sebtiben visszalapozott és a Vámpdenegérekről készült bejegyzésnél a röpködő vérszívók szárnyára mutatott. Csodálkozása nem volt alaptalan.

- Tudom... - hangjában elnyomott fájdalom bujkált, amit a kis lény azonnal észrevett. Az ő arca is szomorú lett. Wergo átvette a könyvet és lapozni kezdett – Inkább erre hasonlít a szárnyam.

Sara figyelt. Első ránézésre hüllőre emlékeztető képet látott. De az avatott szem észrevette volna a titán-pikkelyeket a teremtmény oldalán és a platina erősségű tüskék ábrázolását a hátoldalon végig. Mégis, a szarvak valami egészen más méretű lényről árulkodtak, mint holmi gyík.

A kis lény kikerekedett szemmel bámulta a képet. Wergo az arcvonásai változásából próbált olvasni. Csodálkozik. Félelem nélkül csodálkozik. Már megint... De nem látom rajta azt a fajta meglepettséget, amit a többi képnél... Lehetetlen! Lehetetlen, hogy ismerje ezt a lényt. Szinte alig van belőlük egy tucat a teljes Birodalmi Hálóban.

Nem ismerte. Hogy is ismerhette volna? De szörnyű nagy volt a hasonlóság közte és egy általa ismert mesebeli lény között. Egyszerűen nem akarta elhinni. Még egyszer, tüzetesen megvizsgálta a képet, különösen a szárnyakat, majd felállt és a farkast hátulról akarta megkerülni.

- Mit akarsz? - Wergo négy lábra állt és ez pont elég volt ahhoz, hogy Sara ne érje el a szárnyakat.

- Wergoooo... ##### - kérlelte.

- Grrr! - Nem jelent fenyegetést, akkor meg mit zavar? Korholta önmagát már másodszorra és visszaült.

Szokatlan volt ez neki. Ez az egész helyzet. Napokkal korábban, ha az erdőben összeakadt volna vele, nagy valószínűséggel a vacsorájaként végezte volna. Nem... az azért mégsem. Ez az illat nem hagyta volna. De azt már álmában sem gondolta volna, hogy egy ekkorka lény a félelem legkisebb jele nélkül éppen a szárnyát akarná megérinteni. Hogy, hogy nem fél?! Egyetlen rossz mozdulat, egy legyintés és a falnak tudnám csapni, amilyen pihesúlyú. Éppen ezért, roppantul figyelt rá, hogy ne rebbenjen félre a szárnya.

A kis tenyerek elérték. Bizsergető melegség áradt belőlük, ahogy végigsimított az összecsukott szárnyon. Megállt... miért állt meg? Hátrapillantott. Sara pont a szemébe nézett és lassan a végtag legvégét megfogva oldalt kezdte azt húzni. A Magas Hegyekre...! Wergo, végtelen körültekintéssel, kinyitotta fél szárnyát, miközben szája a döbbenettől tátva maradt. Csak bámulta a különc könnyedt lépteit. Szíve hevesebben vert, mint a legádázabb zsákmány legyűrése után, holott szinte meg sem mozdult. Mi lehetett ez? Mikor a védtelen, puha bőr borította ujjak végigszaladtak a kifeszített pikkelyes felületen, borzongás jött rá. Reflexszerűen kitárult másik szárnya is, míg a remegés végigfutott gerincén. A háta mögül érkező kuncogásra rögtön felpattant és megpördült, de a mosolygó arc, mivel szembetalálta magát, lebilincselte. Mi ez? Mi ez az...? Hogy lehet?! Wergo, te vén kutya, az nem lehet, hogy te megijedtél?! A gigászi farkas értetlenül állt a helyzet előtt. Valami olyannak nézett elébe, amiben páratlan testi ereje egy fabatkát sem ért. Valami sokkal apróbb... belülről fakadó, mégis sokkal erősebb dolognak. Valaminek, amiről érezte, hogy ebben az a pöttöm teremtés előtte semmiben sem törpül el mellette.

***

Halli, 

Annak, aki még követi ezt a kis történetet. Így a hétvége indítására. ;)

Shina