Házikedvenc [KIADVA]

25.- Ki akarok menni!

Wergo szemszöge:

A fenevad gondolatait a korábbi percek töltötték ki. Igaz, nem mondott sokat, de eddig még nem fordult elő, hogy bárkinek is beszéljen a múltjáról. Nem osztott meg egyetlen darabot sem lelke sötét zugaiból. Csak azok tudtak róla, akikkel megtörtént... és épp' ezért kerülték. Rettegtek a látványától és gyűlölték érte.

Ha értette volna, ő is rettegne. A kis lény, minek eredetét és fajtájának nevét még mindig homály fedte, jóízűen küldte le a reggeli falatokat. A farkas nagyot nyelt. Csak egy karnyújtásnyira van... Mikor volt bárki is közülük ilyen közel hozzám... ilyen nyugodt? Mancsát Sara feje fölé emelte, aki szemlátomást nem vett róla tudomást. Egyetlen mozdulat és megszűnne létezni. Nem is kell, hogy erőt fejtsek ki hozzá... Nem úgy mint... Ujjait lassan fejére csúsztatta, mígnem markában volt a törékeny teremtés. Karmai elértek az álla hegyéig. A kis lény letette az ételt és a feje köré görbült ujjak közül egyenesen Wergo szemébe nézett. Arca nem árult el érzelmet, de a farkas nem mozdult. Kockáztatott. Karmai Sara nyakának lágy részét érték és simították végig. Az acélszerű karmok könnyedén felhasíthatták volna puha bőrét.

Sara egy pillanatig nyugton állta az újfajta próbát, minthogy nem tudta másnak vélni, de végül a reflexek győztek. Önkéntelenül is megrázkódott, kezét nyakára kapta és hangos nevetésben tört ki. Wergo szemei nagyra nyíltak, kevésen múlott, hogy száját is eltátsa. A pöttöm lény a félelem logikus összerezzenése helyett a jókedv nyugodt arckifejezését mutatta! Nyakát dörzsölgetve mosolygott fel rá. Mi...?

- Wergooo - hangja remegett, de nem a félelemtől. - ****.

Érthetetlen nyelvén hadarta a szavakat, de a fenevad még mindig a reakcióján csodálkozott, s meg sem hallotta. Az sem tűnt fel neki, hogy Sara felpattant az asztal mellől és mellé húzta a széket. Vékony karjával Wergo nyaka felé nyúlt és viszonozni próbálta a szivességet, de ő csak a mozgást látta szeme sarkából és ösztönszerűen cselekedett. Egy villanásnyi idő alatt elkapta a kis kezet és Sara-t, karjánál fogva, a levegőbe emelte.

- Aj, Wergooo. Ne már. ***** - és csak hadarta tovább.

Wergo álla ezúttal koppant. A kis lény elhallgatott, ahogy az eddig még nem látott arckifejezés ült ki a gigászi lény képére. Letette a földre és homlokát dörzsölgette.

Jól hallottam? Rápillantott a kis lényre, aki félre döntött fejjel figyelte. Pedig tisztán hallottam... nem. Nem is "hallottam". Nem a fülemmel. Wergo a távoli keleten élő lények népére emlékezett vissza, akik magas szinten művelték a tudat és szellem manipulálását. Telepátia? De hát... ő csak egy... izé... nem talált rá megfelelő szót, de biztos volt benne egy messze gyöngébb lényt fogadott otthonába.

- Akkor ez mi volt? Hmm. Sara! - a kis lény felfigyelt - Beszélj még! Úgy mint az előbb.

Ő ránézett, majd maga mögé, és végül vissza a székére. Nem értette, amit mondott. Mutogass! Azt megérti. A farkas Sara korábbi kézjeleit utánozva értette meg vele, mit akar. Végre! És beszélni kezdett. Mintha valami történetet magyarázna el, karmozdulatokkal ecsetelte a jeleneteket, de ennél többre nem jutott a farkas. A kis lény egyetlen szavát sem értette.

Sara nézőpontja:

Mi lelhette most? Nem elég, hogy a frászt hozta rám, még itt értetlenkedik is? Nem tudtam rájönni, mi üthetett belé. Biztos voltam benne, hogy az nyomasztotta, amire reggeli előtt gondolt. Lehet pont az vezette rá, hogy a türelmemmel játszadozzon evés közben. Most meg úgy viselkedik, mintha... És leesett. Úgy viselkedett mint én percekkel korábban! Hiszen ugyanolyan mozdulatokkal kérte, amit én is! Hogy beszéljek. Mindegy miről, csak beszéljek! Csak nem megértett valamit, amit mondtam. Mármint a nevén kívűl. Elnéztem a zavart fejet. Bár nem hiszem, hogy bármire is jutott. Lehet, csak egy ritka pillanat volt, mint nekem az álomban. Bármennyire is izgalmas felfedezés volt és szerettem volna többet próbálkozni többet egy szavát sem értettem és láttam, ő sem.

Nem jutottunk előrébb. Egész biztos, hogy változik valami. Vagy bennem, vagy benne.... Vagy csak idő kérdése lenne és belém ivódna a helyi nyelv, és mindent értenék? Ez lenne a helyzet? Nevetnem kellett volna magmon. Egész biztosan nem. A nyelvet tanulni kell... De kár, hogy ez nem a mátrix és nem lehet dolgokat egyszerűen beleprogramozni az agyamba!

Ahogy elnéztem az óriási szörnyet, még mindig tépelődött valamin. Már többnyire végeztünk az evéssel... és a lábam is jobban van... Talán... Talán megengedi.

- Wergo... - felém fordult, csak mondd ki csajszi, úgysem érti - Menjünk ki! Ki a szabadba!

És csak nézett értetlenül. Látod? Megmondtam. Nincs mit tenni. Jöhet a pantomim. Mellé sétáltam, megfogtam mancsát és a kijárat felé mutattam. Kisétáltam a konyhaajtón és jeleztem neki, hogy kövessen. A bejárat fotocellás ajtaja előtt jött rá, mit is próbáltam neki magyarázni.

Elkomorodott. Érződött a levegőben, ahogy hangulata megülte a levegőt. Miért nem akar kimenni? Jót tenne neki is és már nagyon mozoghatnékom van.

- Wergo, menjünk ki, kérle... - elszomorodott, majd valami zavaros gondolaton járhatott esze, mert szemei össze vissza ugráltak. Miért érzem úgy, hogy nem akar kimenni... vagy... csak azt nem akarja, hogy én kimenjek?

Visszamentem mellé és mancsát a csuklómra tettem. Mintha bármi esélyem is lenne odakint nélküled. Nehogy, azt hidd, hogy ennyire ostoba vagyok és vakon elfutnék. Felnéztem rá. Tekintetéből eltűnt a tépelődés. Elmosolyodtam. Komolyan ezt aggasztotta? Felajánlott karomat megemelve, ujjait köré hajtogatva elindultam az ajtó felé. Végre jött! Mancsát csuklómra szorítva, de jött! Friss levegő! Alig várom!

***

Halli,

Milyen a nyár? Hamarosan jönnek a folytatások a történeteimhez. Némi update-re lehet számítani az OffTopic 2-ben, hogy mi minden zajlott közben nálam.

Ne felejtsetek el kommentelni, hogy tudjam mi tetszett, vagy nem tetszett a történetben. Vajon mi lehet az a jelenség, ami egyre gyakrabban előfordul Wergo és Sara közt? ;) 

Shina