Házikedvenc [KIADVA]

4.- A nap vége... az én végem?

***

Aznap később:

A ketrecek lakói egymás után szívódtak fel. Olyan volt... mint egy örökbefogadási ceremónia. Vagyis inkább, kisállat választó nyíltnap. De ahogy telt az idő, én a helyemen maradtam. Láttam, hogy egy kutyaszerű majd egy polip kinézetű lény érdeklődve mutogatott rám, de ahogy beszéltek a gondozóval, mind elmentek. Mi volt a nem kívánatos és sérült kutyák sorsa odahaza a menhelyeken? Ha nem találtak hamarosan gazdára, elaltatták őket. Na, azt biztosan nem akartam. Én haza akartam menni. Itt akartam hagyni ezt a rémálmot, mégpedig azonnal. De ez lehetetlennek bizonyult. Továbbá, ez nem egy menhely volt. Engem, és gondoltam a többi lényt is, akaratom ellenére hurcoltak ide. Ez az egész olyan volt, mint valami egzotikum kiállítás. Minden egyes alkalommal, ahogy egy teremtményt kivettek a ketrecéből, a gondozó cserébe kapott valamit, aminek még a gondolatától is kerülgetett a rosszullét. Ennek a világnak a mocskos pénznemét. Árucikkek voltunk!

Később:

Minden lényt elvittek. Még a ronda, tollatlan madár is talált vevőt. Mindegyik rab eltűnt, kivéve egyet. Engem. A gondozó elégedett volt a mennyiséggel, amit kapott az eladott szörnyekért. Hallottam, ahogy dorombolt. De minden alkalommal, amikor elsétált mellettem, csak a fejét vakargatta. Valami bosszantotta. Nagyon is. Olykor belerúgott a ketrecembe, pusztán idegből, de hamar abbahagyta, mivel nem adtam ki egy hangot sem. Korábban igen is élvezte a lények ketrecének rugdosását, mert azok ijedtükben és tehetetlen dühükben sivalkodtak. Egyre türelmetlenebb lett mégis nyitva hagyta a nap elején kinyitott ajtókat. Még mindig éreztem a friss levegő áramlását. Talán volt valami nyitvatartási idő? Ezért a késleltetés? Ez lehetett a halogatott kivégzésem oka, mint ahogy tartottam tőle?

Ahogy teltek az órák a gondozó egyre unottabb fejének változásán kívül semmi mozgás nem volt. Majd váratlanul, nyomasztóvá vált a légtér. Ideges lettem. Jobban, mint eddig. Pánik kúszott fel a gyomromból és a torkomban lüktetett a pulzusom. Vontatottan néztem körbe a vihar előtti csendben. A gondozó hátán égnek állt minden egyes szőrszál, maga a szörny pedig a földre kushadt. Négykézláb! És nyüszített! Csiga lassan az ajtókig kúszott és szélesre tárta. Halálra volt rémülve! Füleit lesunyta, farkát lábai alá húzta. Esküszöm, láttam, ahogy remegett. De ennek látványa nem jelentett megkönnyebbülést számomra. Épp' úgy be voltam tojva, főleg, hogy a látványhoz még hozzá jött azaz ösztönös megérzésem, ami eddig sosem hagyott cserben. Az a lény, ami most érkezett, bár még nem is láttam, de éreztem, messze veszélyesebb volt, mint amikkel eddig találkoztam.

A gondozó nonstop nyüszített és hátrálva mutatta az utat a ketrecemig. Hallottam az újonnan érkezett lépéseinek tompa dobbanását. Valami hatalmas lehetett. Gigászi. Súlyos. Léptei csontig ható hidegrázást okoztak. Folyamatosan, hangosan szaglászta a levegőt és a tárgyakat maga körül, majd láttam, ahogy feje megjelenik a cellám ajtaja előtt egy gördülékeny mozdulatban. Hatalmas, sárga szemei úgy tűntek, ragyognak a szegényes fényben. Pupillái kerek formában figyelték a világot, ellenben az eddig látott, hasított, kígyószerű szemekkel. Négy lábon állt és de feje, nyaka, vállai kitöltötték ketrecajtóm teljes nyílását. Mégis láttam, ahogy bundája szürkés színben sötét mintával borította testét, ami vastag végtagokban és fenyegető, szablyaszerű karmokban végződött.

A libabőr egész a koponyámig kúszott a gerincem mentén. Egy halk „ah" hagyta el számat, ahogy először gondoltam e bizarr, szörnyszülöttekkel töltött világ egy lakójára, hogy gyönyörű. S mégis, riasztó.

***