Házikedvenc [KIADVA]

8.- Csonk

???nézőpontja:

Messziről rettegett és távolról csodált alak haladt a Királyi Sziklák közt. Az élő kőtengerrel körbevett erődítményből távozva lassan az Óriás Fák vonalához ért. Nem sietett, de egy lépést sem tétovázott. Távozott. Mikor az első gyökérre felkapaszkodva megállt, egy mély sóhaj hagyta el tüdejét. Testén olykor-olykor régi harcok sebei jelentek meg a szellőben, melyek többnyire takarásban voltak. Félelmetes ellenfél volt, akit még a pestis is messziről került, ám most komor gondolatok homályosították tekintetét.

- Haahhh! - Fölösleges volt. Sosem fognak megváltozni. Még odáig se jutottam, hogy ezt megemlítsem. Nekik akartam adni, de még a látványom sem tűrték meg. Még most sem... Pont mint régen.

Kezét derekán csüngő övére tette és a bőrerszény arannyal megrakott súlyát tapintotta. Sokat ért. Hosszú hónapok és évek munkája volt abban az erszényben, amiről örömmel lemondott volna. De nem adták meg neki még ezt az örömet sem. Mint veszett kutyát kergették el, holott mindannyiuknál erősebb volt. A tekintetükből rettegés és megvetés sütött, nyelvük minden szóval savat köpött. Nem is jelentettek volna számára különösebb erőfeszítést. Mindannyiukkal elbánt volna könnyűszerrel, ha... ha nem a családja lettek volna. Ha nem a saját, tulajdon, vér szerinti családja lett volna az, aki így bánik vele. Ez viszont meghátrálásra kényszerítette. Ott sértette, ahol a legjobban fájt. Egyenesen a szívében érezte minden pillantásukat. Nem állhatta.

Lehunyta szemeit és a kiálló faágba markolt fájdalmában. A vastag ág megadta magát az akaratnak és ripityára tört markában.

- Fölösleges! - ismételte majd újra megfordul és többé már nem tekintett hátra.

Szaladt az Óriás Fák erdejében, határozatlan irányba. Nem is érdekelte, merre tart. Ki kellett adnia magából a feszültséget. Így egy vad pillantással felmérve a legsűrűbb rész felé irányozta magát. Hátha még össze is fut valami nagy vaddal, amit rommá verhet. Vagy ha menekül, hát lesz mit széttépnie és még enni is fog. Rég volt már a legutóbbi vadászat. Túlságosan is rég. Valamit! A legkisebbet. Vagy a legnagyobb szörnyet. Csak hadd harapjam át a torkát! Hadd ropogtassam a csontjait! Csak egy falást!

De az alak nem lelt prédára és egy ártatlan fa végezte pozdorjaként, mikor a kegyetlen fájdalom már elviselhetetlenné vált lelkében. Forró lehelettel fújtatva állt ott az immár tisztás közepén, a szecskahalom tetején, mikor végre lenyugodott. A földből egy ölnyi törzs meredt némán az égnek, jelezve a tragédia helyszínét. Az ismeretlen, bár még mindig fújtatva, tovább állt.

***

Halli,

Csak egy kérdésem van... Szerintetek MIÉRT? ;) 

Shina