Házikedvenc [KIADVA]

22.- Ragyogás!

Hölgyeim és Uraim! 

Még élek! ;) 

MIELŐTT ELOLVASOD EZT A RÉSZT: Olvasd el a 7.-résztől a teljes történetet. Tartalmi változtatásokat csináltam, amikkel sokkal egybefüggőbbb lett a sztori és több értelmet ad a mostani fejezetnek. Mindenképp olvasd el!!! ;) ;*

Köszönöm a kitartásotokat!!! (A kép nem passzol a fejezethez, de tetszett.)

***

Wergo a fürdője bejáratában hasalt és hallgatta a kis lény halk hümmögését. Néha hangosan is megszólalt, de nem hozzá intézte szavait. Magában beszél? A farkas elmosolyodott ezen a semmiségen. Most hogy nem volt szeme előtt a csupasz kis test és rájött, nem is fuldoklik a vízben, lenyugodott.

Hangos csobbanás keltette fel bambulásából és azonnal a háttérbe húzódott. A gigászi fenevad egy pillanatra nem figyelt és szeme ragyogását nem fedte el időben az épp' kikászálódni készülődő Sara elől. Meglátott! Vagy mégsem? Most némán lapított és reménykedett.

- Wergo? - jött az édes hang. Nincs mit tenni. Eddig tartott a les.

Lassan előjött a sötétből. Már a kanyarból hallotta Sara gyorsuló, majd újra megnyugvó szívverését. És ráadásul sikerült meg is ijesztenem. Korholta magát. Igyekezett nyugtatóan hatni és felvenni ugyanazt a lapító pózt, amiben az apróság figyelte a kád széléről. Épp' csak a feje kandikált ki a vízből.

- ######### - Sara fél karját kiemelte a vízből és a lehulló cseppeket szórakozottan a fenevad orrára fröcskölte.

- Hékás! - ezt megérdemlem. Adott neki igazat, de még így is lenyűgözte a mozdulat.

Kezdte igazán élvezni, hogy nem tart tőle a kis lény és látva mosolyát, maga is nekibátorodott. Nem erőltette vagy kényszerítette őt bármire, de az éjszaka különös hatással volt a ragadozóra és játszani akart. Annyi éven át volt egyedül, hogy az utóbbi néhány nap, amit ennek az apró lény társaságában, vele való kommunikációban és érintésében töltött varázslatosabb volt, mint a legerősebb mágia. Ilyen közelről pont rálátott Sara túlhevült és nedves vállaira.

- Honnan szerezted pont ezt az alakzatot? Te magad sem tudod, mi? - ujjával a jel vonalait rajzolta végig és a kis lény a fejét félrehajtva hagyta, hogy megérintse. Heh.

Az égbenyúló kürtőkön át az éjszakai félhold, ami többé már nem burkolózott felhőköntösébe, egyenesen Sara hátára világított. A farkas elhúzta kezét. Ő maga nem szerette ezt a fényt. Valahányszor feljött a telihold, óriási, kontrollálhatatlan düh vett rajta erőt, amit mindig a környezete szenvedett meg. Mióta eszét tudta, mindig is tombolt azokon az éjszakákon, míg a nap újra a horizontra nem emelkedett. Az évek alatt sok praktikát kipróbált, de nem tudott ellenállni a pusztítás vágyának. Míg gyermek volt, a falka képes volt lefogni, de idővel ez lehetetlenné vált és mindannyian rettegték a teliholdas éjszakák jöttét.

A keserű emlékek ellenére a farkas teljes nyugalomban figyelte lágyan sóhajtó kedvencét. Most ő volt a lényeg Wergo szemében. Nem kívánt a saját múltjával foglalkozni. El akarta felejteni. És eddig jó úton haladt, hogy vágya megvalósuljon. A kis lény légzése ópiumként hatott.

Úgy látszik, őt nem zavarja. Bár a halvány holdsugár lehetőséget nyújtott, hogy az egész termet tisztábban lássa, arra már nem számított, hogy a fény forrása maga Sara lesz. Sara? A hátán a jel... szikrázik! Kikerekedett szemekkel bámulta a még mindig nyugodtan pihengető kedvencét, aki látszólag nem reagált semmit.