Házikedvenc [KIADVA]

21.- Rejtekből

Wergo POV:

A sokat látott, farkas harcost zavaros gondoltok nyugtalanították. Kedvence hátán, akit önmaga előtt is megmagyarázhatatlan indokból fogadott otthonába, egy rég elfeledett jel rajzolódott ki. Régen, túl régen történt, hogy ez a jel először feltűnt Wergo előtt. Még gyermeteg kölyök volt. Még édesanyja oltalmat tudott neki nyújtani. Még... otthon volt. A zord, ujjal mutogató, de mégis otthonnak nevezhető helyen, mert az egyetlen, szeretett személy mellette volt.

Végül nem festékfolt volt. Sóhajtott magában majd szerzeményével együtt nyugovóra tért. Bár rossz emlékeket idézett benne, nem tudott mit tenni. A kis lény arcát figyelve meg arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nincs miért aggódnia. Ez neki is új. Ismeretlen. És nem úgy nézett ki, mint akinek fájdalmai lennének. Nem ártott neki. Megnyugodva és egy fárasztó vadászatot a háta mögött tudva hamar elnyomta az álom. De nem pihenhetett sokáig. Hiper-érzékeny fülei halk, puha léptek neszét jelezték, amire felébredt. Amikor kinyitotta szemeit, csak annyit látott, hogy Sara ágya üres és az ajtó nyitva van.

Hova ment? Az otthona totális biztonsági rendszere és lezártsága biztosította, hogy ki nem fog jutni. Ezt ő is tudja. Miért...? Aaah~! Játékos gondolat suhant át elméjén. Nesztelenül, minden képességét latba vetve, egyetlen fia hang nélkül mászott ki az ágyából és a finom léptek után indult. Követte a folyosón felfelé. Fürdő? Nincs késő hozzá? Végtére is ő nem lát a sötétben. Mielőtt elérte volna a kádakkal teli termet, ismerős hangot hallott. Oh. Értem. Tehát még éjjel is képes könnyíteni magán. Még ha nem is lát megfelelően a fénytelenségben, veszi a fáradtságot és felkeresi azt a helyet. Lám jól jött az éjjeli fényt.

- Hmm... - tényleg szobatiszta, még este is.

Szemeit résnyire húzta, hogy ne látszódjanak és a kihajolt a fal takarásából. Így biztosan nem fog észrevenni. De mit csinál ilyen soká? Ahogy bepillantott, a kis lényt látta ott állni a paraván mellett, amit annyira akart. Egy takaró volt ráfektetve. Azt miért hozta ide? De nem volt sokáig magában az ágynemű. Lekapta magáról a rongyruhát és a furcsa, apró anyagokból álló, kétrészes szerkezetet, amit minden nap elején felvett és este le. A farkas nem értette milyen indokból hordta, de valamiért az öltökéke tartozékának tekintette, hát nem firtatta. Többször szerette volna már közelebbről is megvizsgálni az összetételét, de Sara azokat kizárólagos tulajdonaként kezelte. Valahányszor közel hajolt, hogy szemlélje, automatikusan eltolta fejét, majd apró kezével a ruhadarabokat takargatta. 'Még nézni sem engedi őket' következtette. Nagyon nagy becsben tartja azokat. De ez a feltevése megdőlni látszott, mikor a kis lény egy laza mozdulattal a paravánra hajította mind. Ah! Wergo egyszersmind megvilágosodott. Beugrott az emlék, mikor először mutatta meg neki, hol könnyíthet magán a kis lény. Nem magát a ruhát takarta! A testének azt a részét! Azt, ahol a két kis rongyot hordja. De miért? Talán sebhely borítja, amit inkább eltakarna? Furcsa gondolat. Furcsa is volt, mert egy sebhely a túlélés félreérthetetlen bizonyítékául szolgált. A harci sebek ráadásul büszkeséggel töltötték el a legtöbb lényt. Az élet, túlélés és győzelem jelei. Azokat senki sem szégyenli.

A gigászi farkas hamarosan rájött, semmilyen sebhely nem hagyta csúf nyomát a kis lény testén. Érintetlen volt, sima, egyenletes. A lábát leszámítva sértetlen. Semmi vágás, semmi harapás nyoma nem látszik. Ilyen jó regenerálódó képessége lenne? Vagy talán...? Wergo elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ekkorka, ennyire gyenge lény egyetlen sérülés nélkül megérje ezt a kort. Kereste a legapróbb horzsolás, zúzódás nyomait, de nem lelte. Képtelenség...

Ahogy a percek múltak már egészen más indokból kutatta oly' tüzetesen a távolból azt az aprócska testet. Épp' csak az okát nem értette. Nem értette, miért nem tudja levenni róla a szemét. Mi vonzotta benne? Csupasz volt. Bundátlan, mint egy békgya. Csak a feje búbján volt hosszú szőrzet. Mégsem találta visszataszítónak. A teste puha volt. Látványra. Finom, törékeny és sápatag, amit rongyokkal fedett, mert még pikkely páncél sem védte. Nem hasonlít egy itteni lényre sem.

Többé már nem vigyázott ragyogó tekintetének fényére a farkas. Nem tartott a lebukás veszélyétől. Meg akarta érinteni. Ujjain érezni apró teste melegét, mint mikor ő simította végig szárnyát lágy tenyerével. Azokkal a hamvas kis kezekkel. Mintha a testén... még puhább lenne a bőr. Még gyengébb. Még... védtelenebb. Felizgatta ez a gondolat. Az, hogy látta az apró teremtést maga előtt, az utolsó védelmétől is megszabadulva, a csupasz, törékeny valójában, ami Sara volt, kiszolgáltatottan, s mégis teljes nyugalomban, mámorítóan hatott a fenevadra.

- Aaahhh – csodálatát egy még nem hallott hang szakította meg, amitől égnek meredt hátán minden szőrszál. A kis lény belecsobbant a forró vízbe és élvezetének meglepő módon adott hangot. Mi... volt ez? Wergo gyorsuló pulzussal, kikerekedett szemekkel emelkedett a bejáratban, készen arra, hogy ott teremjen mellette.

Az a lába... és a mellkasa! A Magas Hegyekre, csak lebeg a színen. Megkönnyebbülve sóhajtott és huppant vissza ahogy meglátta a vízből kilógó részeket és örült, hogy kedvencének semmi baja. Lehasalt és kényelmes pozitúrában figyelte, ahogy úszkált, lebegett és lassan fordult a víz színén. Olyan... andalító. Olyan... kellemes... Pont mint, mikor...

***

Halli,

Péntek tehát Pet (Being a pet)/ Házikedvenc új fejezet. Hamarosan jön a folytatás.

Shina