Házikedvenc [KIADVA]

23.- Honvágy

***

Wergo nézőpontja:

A farkas már maga sem tudta mióta állt az ágya mellett. Az idő múlását nem érzékelve csak merengve figyelte szuszogó kedvencét. Nem gondolt semmire, nem tépelődött és nem is tervezett. Hipnotikus hatással volt rá az ütemes légzés. Eddig fel sem tűnt neki, mert rendre hamarabb nyomta el őt az álom, mint a kis lényt. Minderre most jött rá. Mindig utánam aludt el és előttem ébredt... Nem tudott volna eddig... megnyugodni? Wergo-t mellbe vágta a felismerés. Félt egész idáig?! Valahol persze érezte, hogy ez nem teljesen volt igaz. Már jó pár napja nyugodt volt a kis lény lélegzetvétele a közelében. Ma este meg félreérthetetlen bizonyítékát nyújtotta, hogy megbízik benne és számít rá. Ez az érzés mosolygásra késztette a fenevadat, akit a Birodalmi Háló szüntelen komor arccal és fenyegető vicsorgással ismert mindeddig.

Sara összébb húzódott az oldalán fekve. Labda! Wergo tudta, a kis lény fázott és akár álmában is képes volt önkéntelen mozdulatokra. A lepedő, amivel körbecsavarta nem ért fel a takarókkal, amikbe eddig burkolózott esténként. Gyors pillantást vetett a kanapéra, ami a jövevény fekhelyéül szolgált és lekapott egy takarót róla. Nem tervezte ott tölteni az éj hátralevő szakaszát, de Sara-t sem akarta bolygatni. Mást gondolt.

A takarót ráterítette a kis lényre, eligazította, majd maga is helyet foglalt az ágyban. A gigászi harcosnak gigászi méretű ágy állt a rendelkezésére. Nem jelentett problémát 2 személy kényelmes elszállásolása. Főként, hogy a második egy egészen apró golyóvá gömbölyödött. Wergo az oldalára feküdt, szárnyait kiengedve pihentette s fél karjával Sara apró alakját ölelte át. Csak hogy felmelegedjen. Győzködte magát, bár tisztában volt vele, ez csupán fél indok. A kis gömböc hamarosan kinyílt és ellazulva szuszogott a farkas mellkasának bújva. A meleg vonzotta álmában és ahogy az éj folyamán felébredt, a bunda puhasága késztette maradásra. De Wergo eddigre már mélyen aludt, s nem láthatta a kis lény reakcióját.

Sara nézőpontja:

Végre kellemes melegben alhattam. Most először éreztem magam igazán jól. Ez alatt azt értem, hogy nem kellett 5 takaró alá gyűrnöm magam az esti hűvös miatt de közben az arcomat kint hagynom, hogy azért levegőt is kapjak. Mikor kinyitottam a szemem, a sötétség nem lepett már meg. Sötét... Tehát még mindig éjszaka van. De amikor megemeltem a fejem, hogy átpillantsak Wergo-ra a túlsó ágyban, rá kellett jönnöm, hogy nincs ott. Sőt... a túlsó ágy... az én ágyam volt. Hol aludtam el?! Ez a meleg akkor... Wergo??? Tisztában voltam vele, hogy a legkisebb mozdulatra is felébred, ezért igyekeztem nyugton maradni. Egyenletes légzése tudatta velem, hogy nem ébresztettem fel. De mi..? Itt aludtam volna el? De miért nem pakolt át a kanapéra? Mondjuk ez... azért... nem olyan kellemetlen... Karja keresztül nyúlt felettem és a hátamnál fogvatartott maga mellett. A hatalmas fenevad hasi oldalán levő bunda az arcomat csiklandozta. Kaján vigyor jelent meg a képemen, ahogy rápillantottam. Hehe! El vagy ám eresztve mellkasszőrzettel, barátom... Ahh! Hogy vagyok képes ilyesmikre gondolni?! Ez egy farkas! És egy farkas mindenhol szőrös! BUNDA, te nagyokos! Egy darabig mérlegeltem a lehetőségét, hogy meghúzom egy bajuszát, de alapjaiban el kellett vetnem az ötletet. A legkisebb mozdulatra is ébred... Ééés ameddig nem álmodik vadászatról, nagy bajom sem lehet a mancsa alatt.

A kényelmes bélés és a fűtött takaró végül álomba ringatott. Egy álomba, ami újra csak felkorbácsolta a honvágy marcangoló emlékeit. Otthon voltam a családommal. Éppen a kirándulásra segítettek összekészülni. Hallottam hangjukat, ahogy jobbnál jobb tanácsokkal láttak el. Féltettek pedig nem ez volt az első hosszú túrám. Ez megtörtént. Az indulás előtti estét éltem át újra. Egy volt az emlékeim közül. Az utolsó, amit szeretteim körében tölthettem. Fogalmunk sem volt róla, hogy talán valóban az utolsó volt.

Nagyon hiányoztak. Hogy örültem volna, ha újból hallhattam volna Anyám nyaggatását az esőkabát miatt! Micsoda szerencse, hogy a húgomat nem engedték el velem aznap végül! Ki tudja, mi történt volna vele ezen a helyen? Így jobban járt. Otthon volt, biztonságban. De ő is hiányzott. Minden pimaszságával együtt.

Az álomkép a búcsú pillanatát mutatta. Az utolsó ölelést hosszabbra nyújtottam, mint emlékeimben élt. Nem akartam elereszteni őket. Nem akartam, hogy vége szakadjon. A könnyeimmel küszködtem.

- Ne menjetek el... Ne hagyjatok magamra... - kérleltem őket, vagy talán a világmindenséget. De a kép könyörtelenül elsötétült. Elmentek. Én mentem el. Mi lesz így velem? Magam maradtam a végeláthatatlan feketeségben. Már nem próbáltam visszafogni a sírást. Minek? Úgyse látja senki. Úgyse hallja senki. Kezem ökölbe szorítottam és hagytam, hadd folyjanak a könnyek szabadon. Ez már megtörtént. Ezen már nem lehet változtatni.

Egyszeriben éreztem, hogy valami vagy valaki körülölel. Melegsége biztonságot sugárzott és egy lágy hangú suttogás vigasztalt a fülemben.

- Nem vagy egyedül. Itt vagyok...

Nem ismertem fel a hangot, de kedvessége tisztán visszhangzott. És még azon túl is... a könyörgése, hogy... ne sírjak, ne szomorkodjak, mert máshogy még nem tud bátorítani... ott bujkált benne.

Az ölelés simogatásba fordult és a suttogás dorombolásba. Mikor felébredtem, arcom könnyektől volt nedves és a nyugtató dorombolás az álmomból követett az ébrenlétbe. Most is hallottam. Felpillantva Wergo arany szempárával találtam szembe magam. Ő dorombolt és a simogatás is tőle jött.

Amint látta, hogy ébren vagyok, felült és teret engedett nekem az ágyon. Hideg volt nélküle, de nem tiltakoztam. Szárazra dörgöltem az arcom, de ott maradtam. Felhúztam a térdeimet, átöleltem és pislogtam ki a fejemből.

- Sara? ##### - aggódott és lényegében tudtam is miért. Nem kellett agytrösztnek lennem hozzá.

- Álmodtam Wergo... Hiányzik a családom - de nem értette a magyarázatot, így az ujjaimmal mutogattam el. - Nézd, 1, 2, 3, 4... a családom. Enyim. De most csak... - feltartottam 1 ujjamat - ... most egyedül vagyok. Én. Egymagam. Még neked is van erre családod. Te... - mutattam rá - és a könyvben levő többi. 1, 2, 3, 4, 5, 6, sok. Te nem vagy egyedül. Én egyedül. Te sokan. Érted?

Wergo az ujjaimat figyelte. Füle mozgásából tudtam, megértette. Mikor felé mutatta a 'sok' jelet, kezét rátette és fejét rázta.

- Sara... ###### ###### - utánozta kézmozdulatom és az 'egy'-et önmagára mutatta. Egy. Egyedül. Te? Ujjával felém mutatott, önmagára, majd kezén 2 ujját összefogta. - ########## - két öklét tenyérrel egymás felé összeérintette. Fejét rázva elválasztotta őket, 1-1 ujjal jelezve, 'nem jó külön' vagy 'nincs külön', majd újra össze a kettőt, mint aki önmagával fog kezet.

Jaj, Wergo! Megértettem. Vigasztalni próbált, hogy nem vagyok egyedül, mert ő itt van. Ha lenne idősebb testvérem, biztos olyan lenne, mint te. Mellé kúsztam az ágyon és vállának dőltem.

- Köszönöm, Wergo! - ennyit már biztosan megért. Micsoda szerencsém van, hogy egy ilyen pokoli, rémképekkel zsúfolt helyen is akad, aki segít. Aki vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. "Nem vagy egyedül. Itt vagyok... " Visszhangzott a fejemben. Szent ég! Az álom!

***

Halli!

Remélem azért jól telt ez az esős hétvégétek. Pont a hangulatához illik a fejezet. Dobjatok egy-egy kommentet, hogy lássam, tényleg vannak még, akik olvassák ezt a szösszenetet. ^^ Felvillanyoznátok vele és talán elég lenne, hogy még ma megírjam a Moonlight folytatását is. ;) Talán!  :*

Shina