A gyász kemény dolog. Felkavaró és hosszú érzelmi folyamat,amihez lelki erő szükséges,hogy tovább folytathasd az utadat. Van,aki elfogadja a tényeket,van aki tagadja és van az én fajtám,akinek semmi gőze nincs arról,hogy ezt a csatát hogy harcolja végig.
Vegyük például Wandát. Amikor eljutott hozzá a hír sikított,tört zúzott,reptetett dolgokat elméjével.Kiadta magából,olyannyira,hogy Tonynak egy két helyiséget azonnali hatállyal renoválnia kell.
Vagy itt van még Clint. Na igen. Elvesztette a nevelt fiát. Amikor rá jött arra,mi történt arca megkeményedett,s otthagyott minket. De én láttam. Láttam a szeménél felcsillanó könnycseppet.
A többiek szinte rögtön próbálták kideríteni,hogy mi is történt,és segítettek a túlélőkön. Vízió a helyszínre ment,hogy megkeresse a testét,de eddig sikertelen volt küldetése. A hősöm már soha nem tér haza. A többiek szavai álltal,arra tudtam következtetni,hogy a múzeum alatti gáz csövek voltak a felelősek a robbanásért. Szóval egy egyszerű baleset volt. Titkon reménykedtem abban,hogy szándékos volt. Ha így történt volna maradt volna valami apró kis fonálka,ami hozzá köt.A bosszú. De így.. vicces,mert végül is így is van kapaszkodóm mégpedig a bűntudat. Az én hibám. Minden.
Na és,hogy én hogy ismerkedek a gyásszal? A felforgatott nappali közepén ülök a kanapén. Meredten bámulom a padlón heverő váza darabokat,amit Wanda szétzúzott. Olyanok voltak a darabkák,mint a lelkem. A többiek próbáltak kicsikarni belőlem bármilyen nemű információt,de én hallgattam. Két okból kifolyólag,ámbár mindkettőt félelem szűlte. Az egyik..féltem ha megszólalok elsírom magam. A másik pedig.. a fejemben tisztán hallottam Pietro hangját. Szűntelen játszottam le magamban az utolsó mondatát. Vissza jövök. Hazudott. Nem jött. Rettegtem attól,hogy ha megszólalok a hangja elveszik. Aztán az elmém ütött akkorát rajtam,hogy azt hittem bele halok. Szép sorjában vetítettem magam elé,az összes csúnya mondatot,amit valaha a fejéhez vágtam.Mint például,amikor azt mondtam,hogy gyűlölöm őt.Vagy,amikor a kórházban voltam és azt akartam,hogy szenvedjen. Kezdett a tudatom teli lenni,s már szinte alig kaptam levegőt. De uralkodtam magamon. Addig a pontig,míg meg nem láttam a mellettem heverő szemüvegem. Nem tudom mikor vettem le,nem emlékeztem. Törött állapotban volt. De nem úgy tört el,ahogy szerettem volna. Az a tárgy felszínre hozott mindent. A fülem zúgni kezdett,s a szemem előtt fekete pontok képződtek. Alig bírtam rávenni a tüdőm,hogy végezze dolgát.
Már épphogy az ájulás küszöbén jártam,amikor is szellőt éreztem. Felpattantam. Ő az. Kapkodtam a tekintetem. Látni akartam. Tudni,hogy jól van. Ekkor pillantottam meg Steve-et az ablaknál,kinyitotta.Bűnbánó tekintete volt.
-Sajnálom,úgy vettem észre szükséged van friss levegőre.
Megremegett a szám. Ez már sok volt. Mert jelen esetben a szellő nem a szerelmem volt,csak szimplán tényleg a szellő. Ennél szomorúbb dolgot már rég nem tapasztaltam.Steve kék szemeit bámultam,hasonló az övé is.Vagyis csak volt.
-Darcy mi történt?-kérdezett rá Tony szelíden.
-Megmentett. Utoljára.-csikartam ki magamból nehezen a választ,s ott abban a pillanatban Pietro hangja elhomályosodott a fejemben.
Szia Mindenki! Ha valamilyen formában véleményt váltottam ki belőled,mondjuk tetszett,vagy látens gyűlölet bontakozott ki felém kérlek jelezd. Vote👇 ha tetszett, komment💬📝 ha elakarsz küldeni melegebb éghajlatra.
U.i.:tudom,hogy elég száraz még a sztori,de alakul....
