Leonora

Prológus

Menekülnöm kell. Ha nem teszem meg, akkor a családom utód nélkül marad, és amennyiben ez beteljesül, a leghalványabb esély sem lesz arra, hogy ne a kapzsi unokafívérem és a családja uralja az idők végezetéig a királyságot.

Márpedig a családom valamiért nem szívleli a Meribelle-ek uralkodását. Érthető okokból. Ha a miénk a trón, miért adjuk oda? Csakhát polgárháború idején ez nem teljesen így működik.

Az nyer, aki több embert tud felmutatni. Így került idejekorán a trónra unokabátyám, Lawrence Meribelle. Annak érdekében, hogy ez ne tartson tovább cirka kettő-négy évig meg kell valakit menteni. Ez a valaki pedig én vagyok.

Mindig is hittem abban, hogy békében növök fel egy békés országban. Ez így is történt, egészen addig, ameddig be nem töltöttem a tizennyolcat. Valamiért a lakosok pont most döntöttek úgy, hogy fellázadnak.

Szabályok és elvárások közt éltem. A sorsom előre meg volt írva. Normális esetben most tartanánk ott, hogy férjeket vadásznék. A bátyám, lenne a jogos trőnörökös, akinek a koronázása miatt égne lázban az ország.

Ehelyett követem apám a még be nem foglalt palota falain belül, Isten tudja hova. A bátyám helyett én öröklöm a trónt, mert krízishelyzetben én állítólag sokkal jobban tudom vezetni az országot.

- Leonora - állt meg egy ajtó előtt a király. - Holnap ezen a szekrényen keresztül fogsz megszökni. Ez kivisz téged a hegyekbe, onnan könnyen tudsz menekülni - egy üres szobában álltunk, semmi sem volt ott, csak egy sötéttölgy szekrény árválkodott. Némán bólintottam válaszként.

- Látod ezt a rózsát itt a falon? Ha megnyomod kinyílik az alagút kapuja. Ha a végére érsz az alagútnak, nyomd meg a másik rózsát a falon. Az fogja nyitni. A kapu után van egy nagy terem. A teremből nyílik egy lépcső, ami a felszínre visz. Ott erdő van. Az erdőn keresztül menj a legközelebbi faluba. De vigyázz! Senki se vegyen észre.

- Értettem, apám.

- Most pedig, menj, keresd meg a szobalányod, és tegyen felismerhettetlenné.

Pukedliztem, majd kimentem a szobából. Megkerestem Elizabeth-et. A szobámba siettünk, ahol megkezdődött a hajvágás. A hosszú, sötétbarna hajam a fülemig lett visszavágva. Édesanyám lépett be a terembe, egy szolga kíséretében, aki egy kocsit tolt.

A kocsin parókák sorakoztak. Végül egy vállig érő, vörös hajzuhatagra esett a választásunk. Az volt a legkevesbé hasonlatos az eredeti kinézetemhez.

Korán elmentem aludni, hogy elég erőm legyen a szökéshez.

Másnap reggel az egész családom a szekrény előtt várakozott. A protokoll szerint kézcsókot adtam anyám kezére, aki ezt látván felhúzott a földről, majd magához szorított.

- Imádkozni fogok Dorothea, hogy sikerüljön - a királyné volt az egyetlen, aki mindig a második nevemen szólított.

- Én is - csuklott el apám hangja, majd ő is magához szorított. - Ne feledd, ha valki kérdezi, Virginia Armitage vagy. Apád katona volt, aki meghalt a polgárháborúban, anyád életétvesztette szüléskor.

- Igenis - suttogtam.

Legvégül odaléptem Donaldhoz, a bátyámhoz.

- Vigyázz magadra - suttogtam, miközben szorosan a karjaiba bújtam.

- De te kétszer annyira - simított végig a hajamon.

A többi testvérem nem jelent meg a búcsúztatón, hiszen ők nem is tudtak arról, hogy elhagyom a palotát. Donald is csak azért tudta, mert az ő trónját ruházták át rám.