Leonora

Ismerős utakon

Az őrségváltást követően összeült a parlament az első hivatalos gyűlésére. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy a kibővült törvényhozók társasága nem fér el a palota legnagyobb termében.

Sűrű elnézések közepette rakattam be még egy pót asztalt, amely mellől kényelmetlen, és szó szerint kilátástalan volt a helyzet. Minden esetre kibírtuk azt a három órát, melyet odabent kellett töltsünk.

Az egyik szünetben dühös léptekkel közeledett felém Madame Buckhart, vagyis Veronica.

- Leonora drágám. Nem lesz ez így jó. A cselédség nem fér el a szárnyában - panaszkodott.

- Mi a probléma? - Kérdeztem.

- Nincs elég hely, csak aludni se, már akkor sem volt, amikor Lawrence uralkodott. Jeleztük is neki a problémát, de semmit nem akart ellene tenni. Tudod, mindig úgy tekintett ránk, mint valami alantas népre. Holott mi nagyobb előnyben voltunk. Hamarabb láttuk a hercegnők fenekét, mint ő - nevetett fel. Megjegyzése kapcsán nekem is nevethetnékem támadt.

- Semmi gond Veronica. A minisztérium se fér el, hiába van a parlamentnek épülete. Alkalom adtán igenis szükség van, hogy a palotában értekezzünk. És az igazat megvallva, engem igenis nyomaszt ez a hely. Olyan sötét, és a múltam egy nem kívánt szeletét öleli körbe.

- Jaj Kincsem! Minden rendbe jön - húzott magához. Átöleltem, olyan biztonságot sugárzott. Megmosolyogtatott, hogy rangtól, és címtől függetlenül olyan közvetlen volt velem.

Veronica visszament a konyhába, ahol idő közben már sürgősen elkezdték készíteni az ebédet. Veronica, mint a cselédség feje, fontos tisztséget töltött be, és ezen kívül két napon belül a királyi dadussá is vált, ami legalább annyira fontos volt.

- Uraim. Kérem nézzenek körül ezen a termen. Kicsi. Igaz? Pedig ez a palota legnagyobb terme. Madame Buckhart, a cselédség feje jelezte, hogy nincs elég hely számukra. Ezen kívül egyéb, személyes okok miatt úgy gondolom, hogy itt az ideje ezt a palotát használaton kívül helyezni, és építeni egy újat, amely korszerűbb, és nagyobb. Aki támogatja az ötletet, kérem emelje fel a kezét.

Körülnéztem, és a többség igennel szavazott, főleg a pótasztalnál elhelyezkedők. Az órámra pillantottam. Déli tizenkettőt mutatott.

- Tisztelt uraim, erre a kérdésre hamarosan visszatérünk, azonban nekem jelenleg dolgom akadt. Köszönöm, hogy megjelentek a mai napon. A következő ülés időpontját hamarosan a tudtukra adjuk. Köszönöm, hogy eljöttek.

Sietősen a szobám felé indultam. Egy órára kint kellett lennem az állomáson, bár a királyi különvonat nem indul el a királynő nélkül, én szerettem a rendet, és a pontosságot.

Philipp a szobánkban volt, szinte egész nap ki se mozdult onnan. Amikor beléptem a szobába, észrevettem, hogy szinte az egész teljesen üres, és csak nagy, szemeteszsákok telítik meg. Az ágyon nem volt, csak matrac, a szekrények ajtaja tárva, nyitva volt, egyikben sem volt ruha, pontosabban férfi ruha. Egyedül az én, előző nap viselt nadrágom, és felsőm, valamint néhány szoknya.

Csörömpölést hallottam a fürdőszobából. Philipp éppen a fiókhoz lépett, amiben éjszaka találtam a parfümöt.

- Állj! - Rivalltam rá.

- Leonora! - Ugrott meg. - A szívbajt hozod rám. Még is miért ne dobjam ki?

- Mert ott van egy üveg - szorult el a torkom. - Állj el onnan - löktem meg.

- Nora - tette a vállamra a kezét.

- Mi ez a felfordulás?

- Gondoltam, hogy kitakarítok. Semmi értelme, hogy ilyen szemetek legyenek körülöttünk. - Dobott a zsákba kettő borotvapengét. Látványuktól azonnal lesápadtam. Phill észrevette, de nem tudta miért. - Nyugodj meg, nem vágom meg vele magam.