Leonora

Leszámolás

Az első csapattal karöltve, otthagytam az maradék embereket, köztük Phillt is a hátsó teremben lapulva. Átmásztunk a második terembe a másik szekrényen keresztül.

- Lapuljanak - suttogtam, mert ennek a szobának már nem csak parányi, résnyi ablakai voltak, hanem rendes, nagyok, amelyeken be is lehetett látni. Az emberek berogyasztottak. Egyedül  én, és mögöttem kettő izmos férfi emelkedett fel. Kinyitottam az ajtót, a lehető legjobb pillanatban, ugyanis két őr éppen arra masírozott. A meglepetés erejével hatva, az egyiket abban a pillanatban leszúrtam, a másikat pedig hárman ragadták meg a karjánál fogva.

- Hányan vannak őrségben? - Kérdeztem nyersen.

- L... Leonora he... hehe... hercegnő - dadogta. - Minden emeleten ketten. - Válaszolt.

- Megölhetitek - legyintettem, hátatfordítva. A lépcsőház felé vettem az irányt. Két emelet volt alattunk, szerettem volna, ha alulról már nem jön segítség. Az alattunk lévő szinten kettő őrt hátulról szúrtunk le, a földszintiekkel pedig kis hadakozás után végeztünk. A mieinkből senki sem sérült, odaadóan harcoltak értem. Felfele visszatértünk a rejtekhelyre, ahonnan kihívtuk a többieket. Az ötödiken volt a trónterem, illetve a kuzin lakosztálya, ami már az épület teteje volt. A harmadikon és a negyediken többszörös túlerőnknek köszönhetően könnyű szerrel kiiktattuk a katonákat. A csapat most is ketté vált, annyi különbséggel, hogy a többség elindult a palotában mindenfele, hátha találnak még ellenséget. Előttem két kigyúrt alak haladt, közvetlen mögöttem Philipp, mögötte pedig további két alak. Így értünk fel az ötödik emeletre.

Az ottani katonák valamivel képzettek voltak, mint az összes többi, sajnos sikerült megölniük kettő velem tartót. A halálukon felbuzdulva, Philipp az egyiknek ment neki, akit meggyilkolt, én pedig a másiknak, de az a szemét disznó nem akarta hagyni magát. Miután az utolsó döfésem is lesújtottam rá, egyáltalán nem rest módon a kardjával megkarcolta a tenyerem, amiből azonnal csepegni kezdett a meggyvörös vér. Felszisszentem, és meghátráltam, mire a mögöttem állók, a már amúgy is hullába beledöftek még egyszer.

- Jól vagy? - Szaladt oda hozzám Philipp.

- Nem fogok meghalni, ne aggódj - töröltem bele a combomba a tenyerem.

Oldalra fordítottam a fejem. Ott állt előttem, a hófehérre festett, aranydíszekkel kirakott ajtó. További négy ember felért az emeletről, ők nem találtak semmit, és senkit. Megragadtam a kilincset, és berontottam a trónterembe. Most, vagy soha.

Két emberem lefogta Lawrence hadvezérét. Elé álltam, kivont karddal a kezemben. Nem mutatta, hogy félne, nyilván nem tudta, hogy mi vár rá, és nagyon elbizakodott volt az embereivel kapcsolatban is, hiszen azt hitte, majd valaki a segítségére siet. Szorosan a mellkasának szegeztem a pengét, de még akkor sem rezzent egyetlen arcizma sem.

- Ennyi volt. - Mondtam. - Gebedj meg te rohadék! Apámnak esküdött fel, és nem ennek a nyápicnak. Mik az utolsó szavai? - Kérdeztem.

- Apád nem volt normális. Vele nem haladt semerre se az ország. Őfelsége - biccentett oldalra -, ő elvezethet minket a modern élethez.

- Nagyon szépen fogalmazott. Kár, hogy torzak a nézetei - mondtam, majd átszúrtam a mellkasát. Fájdalmasan felüvöltött, szerintem hallatszódott az egész palotában. Ettől én csak még jobban felbátorodtam. Akkor kaptam észbe, amikor a markolat már a ruhájához ért.

Nem volt szép látvány, ahogy a katona utolsó pillanataiban még vért hány. Kirántottam a kardot, hiszen ott volt még az unokatestvérem, akivel akadt egy kis számolnivalóm.