Leonora

Vége

Az utolsó két hónap négy hónapra nőtt, ami azt jelentette, hogy itt volt a szülés ideje. Rémülten néztem a hasam, ami akkora volt, hogy akár egy oroszlán is növekedhetett volna bennem.

Az utolsó héten az orvos közölte, hogy nem mehetünk tovább, mitöbb az elkövetkezendő egy hónapot muszáj lesz  ott töltenünk. Ennek mi nem igazán tudtunk örülni, de kötelességünk volt megtenni. Haladni is nehéz volt. A lóra már csak úgy tudtam felülni, ha oldalt ülök, ez pedig nyereg nélkül nagyon kényelmetlen volt. Felugrani sem tudtam, egyedül csak fellépni valamiről, leszállásnál ugyanez volt a séma.

November huszonharmadikán éjszaka folyt el a magzatvizem. Éreztem, ahogy benedvesedik alattam az ágy, igazság szerint erre ébredtem fel. Előszőr csak megijedtem, azt hittem, hogy bevizeltem, de miután a lepedőn nem volt folt riadtan kezdtem el ébresztgetni Philippet.

Hirtelen jött az első összehúzódás, így hangosan felkiáltottam, erte ébredt fel Phill.

- Hívj orvost - rebegtem.

Philipp felkapta a télikabátját, aztán kirohant a szobából. Odakint dörgött egy hatalmasat, mire újabb összehúzódás következett.

1...2...3...4...5... villámlott 6...7...8...9...10 a fájás alábhagyott. Újabb dörgés, a szoba ajtaja kicsapódott, Philipp sietett be, mögötte pedig az orvos.

- Nyugodjon meg Mrs. Armitage. A bába hamarosan ideér, egy cseppet se aggódjon, addig is beadom az injekciót.

Elővett egy fecskendőt, arra tűt szúrt, felszívta az érzéstelenítőt, aztán beadta a hasamba. Felszisszentem a tű szúrására. A műveletet még legalább kétszer megismételte, aztán megérkezett a bába. Philipp ajtót nyitott neki.

Szorosan behunytam a szemem. Phill mellém állt, erősen szorítottam a kezét. Alig éreztem, hogy mikor ért hozzám a doktor szikéje, de tudtam, hogy a hasamnál matat, éppen ezért egy minimális százalékát éreztem a műtétnek.

Két perccel később meghallottam az első gyereksírást. Rögtön utána a másodikat is. Mélyen fellélegeztem, kinyitottam a szemem. Philipp bíztatóan mosolygott rám. A bába a fürdőszobába vitte a gyerekeket, mindeközben a doktor összevarta a hasam.

Körülbelül egy negyed óra elteltével a kezemben fogtam mindkét gyerekem. Hevesen szopiztak. Philipp csak állt az ágy mellett, és nézte őket.

Olyan idegen volt az egész. Nagyon régen fogtam utoljára kisbabát, és az nem volt ekkora. Nagyon kicsik voltak és törékenyek, de azonnal a szívembe lopták magukat, ahogy a kislányom rámvigyorgott nem tudtam mit tenni, egyszerűen majdnem elolvadtam.

A fiam, James Donald Agrethe, jelen esetben inkább Armitage, erős volt. Ez már a szorításából is érződött, ahogy pöttöm kezével megszorította az ujjam.

Linda Elizabeth Agrethe pedig a megtestesült szépség volt. Én még sohasem láttam ennyire szép kislányt, nem tudom, hogy a hormonok hogyan csináltak, de egy bűbáj lett a lányom.

Egy hónapon keresztül voltunk még abba a hotelbe kényszerítve. De ezzel nem volt probléma, tudtunk a gyerekeknek venni téli ruhát, ugyanis szükség volt ezekre, mert az időjárás kezdett egyre hidegebbre fordulni. Decemberben, amikor útnak indultunk leesett az első hó.

Fél kézzel magamhoz szorítottam Linda apró testét, Philipp se tett másképp Donalddel. A sűrű hóban nem volt egyszerű vágtázni, de nem nagyon volt megerőltető. Áldottam az eget, hogy azért kitartott mellettünk.

- Estére a határon leszünk - mondta a szokottnál kicsit hangosabban Phill.

- Nem kellene előtte pihennünk? - kérdeztem.