Leonora

A levél & hadgyakorlatok

Egy év és egy hónap telt el azóta, mióta elszöktem otthonról. Egyáltalán nem volt zökkenőmentes az út, viszont, ha nincsenek a gyerekek, most feleannyira lennék biztos a dolgomban. Persze, ott van velem Philipp, de van, hogy annyira letaglóznak a dolgok, hogy még ő se tud segíteni. Ilyenkor csak ránézek a babaágyon kénylemesen nyújtózkodó ikrekre, és tudom, hogy miért nem adtam még fel. Mert akarok nekik teremteni egy szebb jövőt, amiben mindketten úgy nőhetnek fel, ahogy akarnak.

Ilyen akadályok közé volt sorolható a hadgyakorlarok helyszíne, hiszen azt a hetven embert, amennyit végül sikerült összegyűjteni, nem lehetett nem feltűnően szállítani x-ből y-ba, vagy éppen a tőrforgatást észrevétlenül elsajátítani velük.

A végső döntésünk az lett, hogy több részre osztottuk az embereket. Szerdánként tréningezett az első csoport, köztük Phill-lel, akiről kiderült, hogy profi közelharcban. Péntek esténként pedig a maradék. Mindezt a tárgyalóteremben hajtottuk végre, ahol volt elég hely ennyi embernek.

Ameddig a férfiak fizikai munkát végeztek, addig én felvettem a kapcsolatot a szomszédokkal, akik számomra is megerősítették a vonat létezését. Természetesen Virginia Armitage néven mutatkoztambe, mint Madame Campbelle titkárnője. A nagyszüleim közbenjárásával szert tettem otthoni kapcsolatokra, viszont ez még így is édes kevés volt, ahhoz, hogy bármit kezdeni tudjak velük. A harcban sokan elestek, vagy megsebesültek, és már csak a maradék, tíz-húsz emberrel, a kemény maggal lehetett gazdálkodni.

Levelek ezrei száguldottak naponta a postán, és szerencsére senki sem tudott semmit. Őszintén szólva én élveztem ezt az egész irányítósdit. Egyedül csak a paróka zavart, meg az, hogy senki sem tud mindent biztosra. Én egyedül csak azt tudtam, hogy visszaszerzem a trónt, mégpedig azért, mert van bennem ennyi akaraterő.

👑👑👑

Három hónapot töltöttem el a nagyiéknál, amikor egyszer reggelinél mama elémtolt egy levelet. Olvasni kezdtem.

Drága Nagymama, és papa!
Tudom, azt hittétek, meghaltam, pedig élek. Én vagyok az egyetlen túlélője a családott súlytó katasztrófának. Én nem ültem a vesztébe száguldó hintóba, viszont végignéztem. Lawrnece bezárva tart itt, a palotában. Nem bánt, viszont olyan, mintha börtön lenne. Szeretnék veletek minél hamarabb találkozni. Szeretettel:
Unokátok, Linette

Döbbenten néztem a levelet. Valóban igazi volt, mert a régi, Campbelle pecsét díszelgett a levélen. És aztán ott volt még a kézírás is. Én meg tudtam mondani, hogy az Linette, a legidősebb húgom írása, hiszen mindent együtt tanultunk.

- Mit gondolsz? Hihetünk a levélnek? - Vette le nagymama az olvasószemüvegét.

- Én meg merném kockáztatni, hogy hiteles. Ellenkező esetben egy tehetséges imposztorral állunk szemben, de ez csak egy nagyon gyenge megérzés. Biztos vagyok benne, hogy ezt Linette írta. - Fejtettem ki az okokat.

Nagymama bólintott, aztán hozatott egy lapot. Írni kezdte a válaszlevelet, aztán amikor készen lett vele, odanyújtotta nekem is.

- Okosan! - Intett meg.

Gondolkodtam rajta, hogy hogyan tudnám titokban tartani a kilétem, mire eszembe jutott a titkosírásunk, amit még gyerekkorunkban használtunk.

!./. );|'••'
-')'_ ')_.~|._ *'\')'\ \'/ '\)'_^=') '**' .= .,?*' (<) {./+<_ |' .//<!(
>)') |>{'*'! )'<|<*.

Írtam le. Egy kívülálló számára idiótának tűnhettem, viszont a kriksz-kraksznak volt értelme:

Drága Linette!
Félek, megtalálnak. Remélem még emlékszel erre az ABC-re. Jól vagyok, ne aggódj. Ölel nővéred, Leonora.