Leonora

Gyűlés

Este, akárcsak eddig mindig, Marge segített felvenni mamának és papának a nehéz, téli, nagykabátokat, de most rám is adott egyet, és Philippre is.

Kisétáltunk az autóhoz, ami egy fekete, kormos, szuszogó gépezet volt, de működött. Azt mondták ebben rejlik a jövő, hát én nem gondoltam volna, de nem gondoltam, hogy a fejlődés útjába kell álljak.

Belső kialakítása kényelmesebb volt, mint egy kocsié. A sofőrnek nem kellett kívül ülnie, viszont alig fértünk be öten a kocsiba. Nagyapa ült előlre, mi pedig hárman nyomorogtunk a hátsó ülésen.

Nem autóztunk sokat, csak a belvárosig mentünk. Az autó megállt egy fényűző étterem előtt. Ki volt világítva, a kirakatban a táblák a napi menüt hirdették. Én nem tudtam volna dönteni, de nem is kellett, mert nem enni jöttünk. Rajtam és Philippen szolga ruha volt, és az elhanyagolhatatlan paróka, nehogy valaki felismerjen. Mama belépett az étterembe, szorosan mögötte jött nagyapa. Mögöttük lehajtott fejjel, csuklyával a fejünkön kullogtunk. Mama mutatott valamiféle kártyát a csaposnak, mire az matatott valamit a pultban, és a vécé felé intett. Mindenki megindult a női mosdó felé. Nagypapa is. Nagyanya nyitotta ki előszőr az ajtót. Az egy fülkés mosdóban a csésze seholsem volt, a földbe egy lépcső vezetett lefele.

Óvatosan sétáltam lefele, újra a katakombák rejtekébe kellett mennem. Kezdett elegem lenni, a talajnedvben úszó, csúszós talajokból, a sötétségből, és a koszból.

Nagymama ment elől, egy útkerezteződésnél megállt, megvárta ameddig mindenki odaér, aztán elkanyarodott a legelső folyosón jobbra. Nem sokkal később falnak ütköztünk. Már messziről láttam, higy titkos ajtó, hiszen a rózsa motívum ott díszelgett. Engem ez már csak azért is érdekelt, hiszen a mi országunk jelképe a rózsa, nem a szomszédoké.

Mégsem kérdeztem meg a dolog lényegét, inkább haladtam mama után, egyenesen. Beértünk egy hatalmas tanácsterembe. Már ott gyülekeztek az emberek, szinte senkit sem érdekelt, hogy jöttünk, egészen addig, ameddig egy inas szerűség hozzánk nem lépett, hogy levegye a kabátainkat. Az ember megragadta egybe mindet, és elvitte a fogasokhoz, amik az ajtó jobb oldalán voltak. Mi a bal oldalt álltunk meg, nagyanya pedig jelzett, hogy most már nyugodtan levehetjük a parókát.

A vörös lobonc alól kiszabadult a barna copfom. Az inasnak köszönhetően kissebb figyelem tárult felénk, de amikor a hajammal együtt előbújt valódi személyazonosságom megfagyott a levegő. Senkinek sem lehetett hallani a lélegzetét. Megrekedve figyelték, ahogy lazán odasétálok az asztalhoz, és helyet foglalok nagyi jobbján. Phill mellém ült, nagypapa meg mama mellé. Az emberek még mindig csodálkoztak, aztán nagymama szolídan köhintett egyet, hogy mostmár ideje lenne visszatérni a sokkból. Kinyílt mögöttünk az ajtó, mire a csapos, aki beengedett minket, mosolygó feje jelent meg. Helyet foglalt ő is az asztalnál, aztán mama hangja törte meg a csendet.

- Nos, én megmondtam, hogy Leonora életben van. Mellette pedig Philipp Agrethe, a vőlegénye, a dédunokáim apja, és családunk egyik jó barátjának fia. - Kezdett bele mama. - Leonie, kincsem. Elmondod nekünk a terved?

- Előszőr is, köszönöm, hogy itt lehetek, másodszor pedig üdvözlöm önöket. Jelen helyzetben nem tudom, hogy mennyire megvalósítható, de szükségem lenne egy hadseregre, egy olyan vonatra, ami diplomáciai mentességet élvez, és a határom vámmentesen átmehet, és nem állítják meg útja során. Ismerek, ismerünk egy hátsó ki vagy ha úgy tetszik bejáratot, amelyen keresztül könnyen ki, be lehet jutni a palotába. Ha már itt tartunk, akkor ennek az alagútnak, merthogy alagút, a végpontjába szeretném építetni az új palotát, ami korszerűbb mint a mostani. Akár védelem szempontjából is. Ugyanis Lawrence és a hadserege egy szempillantás alatt be tudott jutni a palotába. Mégcsak gyilkolnia se kellett. A személyzetet is teljesen le akarom cserélni, de erről majd később. Előszőr a háborút kell megállítani - teljes beleéléssel prédikáltam. Láttam magam előtt a békés világot, amiben a gyerekeim felnőhetnek, méltó trónörökösként. Fagyott csend volt a szobában, aztán az egyik ember tapsolni kezdett. Sorban csatlakoztak hozzá, végül már az egész terem tapsolt. Büszkén húztam ki magam. Philippre pillantottam. Csillógó szemekkel bólogatott.