Leonora

Míg a halál el nem választ

A hideg levegő kiszellőztette a fejem, mire a város határához értem, már tudtam mit akarok, és mit nem. Sorra vettem a magam képességeit, és arra jutottam, ha Lawrence-t valóban sikerül kitelepíteni az országból, akkor képes leszek koncentrálni. Valóban igaza volt Philippnek abban, hogy nem kellett volna elmenjek, de magányra vágytam, hogy csendben át tudjam gondolni a dolgokat.

Észre sem vettem, amikor Dinasty kifulladva megállt a város és a Tavas-hegy között. A hegy tetőn már látszódtak az építési munkálatok, amit a palotához vezető úttal kezdtek. Siettek az építéssel, de senki sem értette miért pont azt a helyet választottam. Ez alól kivétel volt pár tervező, és egy összesen tíz főből álló munkás sereg, akik a titkos helységeket építették. A választásom pedig az alagút miatt esett erre a helyre, noha jól tudtam, nem lehet új fővárost telepíteni a közelébe, földrajzi adottságai miatt.

A csípős szél a hajamba kapott, mire megfordítottam a lovat, és elindultam vissza, a palotába. Hajnali kettő volt, mire visszaértem, és csak reménykedtem benne, hogy Philipp még ébren van. Bementem a szobánkba. Az ágyban feküdt, de nem mozdult. A lehető leghalkabban kibújtam az izzadt ruháimból és lecseréltem egy új hálóingre. Hajam laza kontyba fogtam, aztán susogva bemásztam az ágyba.

Meleg kéz kúszott végig a derekamon, mire megfordultam.

- Phill...

- Nora - szólalt meg velem egy időben, mire elmosolyodtam.

- Mond te. - kértem.

- Sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Mindenkinek vannak rossz napjai, de ez nem mentség, tudom jól. Sajnálom, hogy elhordtalak mindennek, és hogy kételkedtem benned. Sajnálom, amit a családodról mondtam. Ha külön akarsz válni... - nem fejezte be a mondatot, nem tudta, mert a hangja elcsuklott.

- Szó sincs ilyesmiről. Míg a halál el nem választ. Emlékszel? Viszont én is tartozom egy bocsánatkéréssel. Nem lett volna szabad találkoznom Lawrence-szel, de a múltat már nem tudom megváltoztatni, és mindent mérlegeltem, amit csak tudtam lovaglás közben. De a neki tett ígéretem megtartom, elengedem, és bízom benne annyira, hogy tudjam most már nem fog visszaélni az esélyével.

- Nem is vagyunk valójában házasok.

- Nem számít - nyomtam egy csókot az arcára. Befészkeltem magam Phill karjai közé. Beszívtam a szappanja illatát, aztán lehunytam a szemem.

- Hogy őszinte legyek nem örülök a döntésednek, de tiszteletben tartom - suttogta.

- Ha elengeden jobb lesz mindenkinek, ő nem fog becsavarodni, én nem fogom magam hibáztatni, és valószínűleg az sem fog érdekelni, hogy mi van vele, így tudok rátok, és az ország irányítására koncentrálni, neked pedig nem kell plusz köröket futnod.

- Bízok benne, hogy ez  így lesz - csókolta meg a nyakam. - Hé! Ha már így feljött a téma. Hozzám jössz?

- Úgy emlékszem erre a kérdésre már válaszoltam - tapogattam ki a jegygyűrűm a takaró alatt.

- Jó, de most esküvőstül.

- Azt hittem már nekem kell majd erőltetnem - mosolyodtam el.

- Szó sincs róla, ha éppen nem aggódok miattad, és dühös sem vagyok, akkor csak erre tudok gondolni.

- Könnyen kinyírok egy felnőtt férfit, ne aggódj - nevettem fel, bár valójában nem volt semmi vicces a mondanivalómban. A közelmúltban volt is példa a dologra.

- Szerintem lételemem a paranoia - vont vállat.

- Vajon miért találtunk egymásra? - nevettem továbbra is.