Leonora

Mi mást tehetne?

- Jöttem - vontam vállat. Lawrence felállt az ágyáról és a rácshoz sétált. Fekete overallja bő volt rá, arca be volt esve, szeme pedig vörös volt, kissé úgy tűnt sírt.

- De miért? Ne is mond, gondolom megszületett az ítélet - görnyedt meg a dereka.

- Csak látni akartalak - mondtam közönbösen.

- Engem? Ugyan Leonie, tudom, hogy itt több van a dologban, mint látogatás - nevetett fel erőtlenül.

- Utálom, hogy nem lehet neked hazudni.

- Ez nem igaz, egyszer valaki hazudott, sőt többször is, ha nem tette volna, akkor most nem lennék itt - utalt Linette-re. Nem volt düh a hangjában, sőt talán még köszönetet is érzett.

- Többek közt ezért is vagyok itt - ragadtam meg a szálat. - Mi lett Linette búcsúlevelével?

- A dolgozó szobámban van, az első fiók aljára süllyesztettem.

- És a sírja? - kérdeztem elakadó lélegzettel.

- Az a kertben van, nem messze az egyik kőpadtól, ahol annyira szeretett lenni.

- Köszönöm - jól ismertem a helyet. Nyaranként Linettel a pad lábának döntöttük a fejünket, és onnan figyeltük afelhőket, vagy éjszaka a csillagokat, egészen ameddig Veronica, vagyis Madame Buckhart ki nem jött értünk.

A sarokban volt egy összecsukott szék, a rácson kívül. Pille könnyű volt, így megemeltem, és a ráccsal szembe fordítottam.

- Tudod, most úgy érzem magam, mint egy szolgalány, aki ételhordás hazugságán bejár a börtönben őrzött szeretőjéhez - jegyeztem meg, bár tisztában voltam félreérthetőségével.

- Csakhogy te nem hoztál nekem ételt, és szolga se vagy, és a szeretőd sevagyok, bár világosan emlékszem felajánlottam- elképedve figyeltem. - Ne haragudj kérlek, látom, hogy valami baj van veled. Leonie, nem akarod velem megosztani, mint a régi időkben?

Felálltam a székről, a rácshoz sétáltam, majd megragadtam, és Lawrence szemébe néztem. Nyeltem egyet, aztán beszélni kezdtem.

- Valahogy más Philipp-pel, amióta hazatértünk nem beszélünk, vagy ha igen, akkor veszekszünk, szörnyen furcsa érzés, olyan mintha haragudna rám, pedig nem tettem semmit. - Csak azon gondolkodtam te mit csinálsz. Tettem hozzá gondolatban.

- Jaj, drágám - nehézkesen átbújtatta a kezét a kezét a rácson, megragadta a csuklóm. A hirtelenségtől először sikítani akartam, de aztán rájöttem, hogy nem fog bánni. Ugyanazzal a mozdulattal átpaszíroztam a karom a rácson belülre, majd magamhoz vontam ölelésre.

Gondolataim kétszer gyorsabban kezdtek el cikázni, az ösztönei azt sugallták, vigyázzak, mert veszélyes, de a másik felem húzott bele jobban az ölelésbe, mindeközben pedig azon gondolkodtam, hogy mikor jön el a pillanat, amikor Philipp beront, mert rájön hová lettem.

- Most mennem kell - húzódtam el.

- Rendben. Leonie, hogy őszinte legyek, én ugyan nem örülök neki, hogy férjed van, de minden rendbefog jönni köztetek, és bár nem vagyok biztos benne, de ha én állok a boldogságotok útjában, akkor egyszerűen csak távolíts el.