Leonora

Árvákkal

Alig tudtam tartani magam a vacsora közben. Mélyen az ételbe meredtem, próbáltam a legérzelemmentesebb arcomat mutatni.

Az étkezés után átvezettek a szobánkba, ahol két másik lánnyal voltam együtt.

- És Virignia te hogy kerültél ide? - kérdezte az egyik.

- Nincsenek szüleim, és a régi otthonomból menekülnöm kellett - kivételesen egyetlen hazugság sem volt a mondandómban.

Most még elszorultabb torokkal beszéltem, mert felidéztem magamban Donald mosolygós arcát, apám szigorú tekintetét, amivel annyiszor végigmért, ha nem az etikettnek megfelelő beszédet használtam. Vagy anyám érintését, ahogy végigsimít a mára már elvesztett hosszú, dús, sötétbarna hajamon.

- Én sem ismertem a szüleim. Az enyémek még babakoromban beadtak ide.

- Sajnálom - hánytam oda, majd besétáltam a fürdőbe. Megengedtem a kádat, aztán elkezdtem kifésülni, előszőr a vörös loboncom, majd a saját hajam.

Mielőtt levettem volna a biztonságot rejtő parókát, meggyőződtem, biztosan be van-e zárva az ajtó. Erősen megrángattam a kiloncset, de a zár hál' Istennek nem engedett.

- Minden rendben odabent Virginia?

- Persze, csak ellenőriztem az ajtót, ugyanis nagyon szégyenlős vagyok.

- Értjük - nevettek a lányok odakint.

Lecsúsztam a földre a hátam az ajtónak támasztva, majd lassan, szakadozottan kitört belőlem a sírás. Fájt. Fájt minden. Fájt, hogy nincsen senkim, csak egy zsarnok unokatestvérem, fájt, hogy a sírásba erőt kellett feccölnöm.

Kopogtak az ajtón, mire gyorsan beleültem a kádba, és a levendula illatú szappannal megmosakodtam. Elzártam a vizet, felvettem a parókát, amit rögzítettem is a hajamhoz. Ezután belebújtam a puha hálóruhába, és kinyitottam az ajtót.

- Bocsánat, hogy ennyi ideig bent voltam - szóltam oda a lányoknak.

- Semmi gond.

Lekapcsoltam az ágyam melletti éjeliszekrényen álló lámpát, befordultam a fal felé. Hamarosan elnyomott az álom, de a kín nem szűnt.

Egy besötétített lovaskocsiban ébredtem. Szemben velem egy őr, állig felfegyverkezve. A kezem össze van kötve, a kötél marja a csuklóm.

A kocsi nyikorogva megáll, kettőt kopognak az ajtaján, mire az őr visszakopog. Kívülről kinyílik az ajtó.

A palota kertje tárul elém, ahol oly' sokszor futottam a húgaimmal. A nehéz vasajtóban Lawrence terpeszkedik. Kitárja a kezét, magához ölel.

Mellém lép egy őr, megragadja a vállam, majd elráncigál a tömlőcbe. Ott kikötöz egy nyújtódeszkára. Elkezdi tekerni a fogaskereket, érzem, ahogy a bokámtól egyre jobban távolodik a csuklóm.

Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon.

Legközelebb már kívülről látom magam. Élettelenül fekszek a nyújtódeszkán. Az őr lecsatol. Ernyedt testem a földre esik. Mint egy nehéz szénászsákot, vállára vesz, kisétál velem és bedob egy kerítés melletti gödörbe.

Zihálva ébredtem, a szobatársaim már ébren voltak, ketten ültek egy ágyban és egymással nevettek. Kívülállónak éreztem magam. Nem akartam sokáig ott maradni. Titkon reménykedtem, hogy hamar vége lesz a háborúnak. Bár így, hogy most már senkim sincsen nem tudnék kivel szövetkezni, hogy a trón az enyém legyen.