Utolsó Repülés

✈️9✈️

Mint valami idióta napközis táborban, hogy ne bukjunk le, Matt reggel hétkor kelt fel, mert tudtuk, hogy Carol nyolckor kel.

Vasárnapra be volt osztva, de csak rövid, belföldi járatokra és még aznap este haza is ért.

Vacsora után szokásosan lefürödtem és alvásra készen vágtam magam. Valamiért éreztem, hogy aludnom kellene, főleg mert másnap hétfő volt, de nem érdekelt. Mattel megbeszélés nélkül is tudtuk, hogy ma este is vendégem lesz. Már értem mire ment ki a francia ágy.

Gondterhelt arccal feküdtem a karján, és hangosan fújtattam is hozzá.

- Mi a bajod Lonie?

- Tudom, hogy túlspirázom, és folyamatosan csak kattogni tudok, de egyszerűen az idegeimre megy, hogy nem tudom megtalálni a megfelelő választást.

- Mond el, hátha tudok segíteni - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ha holnap te és Sharon szétmentek, akkor abból nagy pletyi lesz. Egyrészt, másrészt, ha még mi is szétmegyünk Will-lel, akkor abból még nagyobb balhé lesz, főleg, hogy lehetnek olyanok, akik félrészegek voltak és emlékeznek a péntek este történtekre. Szóval van ez a mindenki szétmegy opció. Aztán van a senki sem, de te azt nem akarod, és van a harmadik, a leggerinctelenebb, hogy William és én együtt maradunk, ti viszont szét mentek.

- Az utolsó a legbiztonságosabb, viszont nem tudom még meddig tudom elviselni azt a faszfejt, és ahogy veled bánik.

- Ne aggódj nem lesz semmi baj - simítottam végig a mellkasán.

- Őszintén Lonie, nem tudom, de bízok benned.

- Megígérem - emeltem fel a fejem, majd nyomtam egy puszit az arcára.

- Úgy legyen - a félhomájban láttam, ahogy mosolyra húzta a száját. Belepuszilt a hajamba, aztán lecsúszott az ágyon és elaludtunk.

Reggel korábban keltett az ébresztő, mint szokott, de csak fél órával, és azt is azért, hogy ne bukjunk le Carol előtt rögtön a második napon.

Mivel életem az alvás, ezért azonnal visszabújtam az ágyba és el is aludtam. Ezzel az volt a baj, hogy az eredeti ébresztőt nem állítottam be.

- Ébresztő álomszuszék! - nyitott be Matt.

- Elaludtam?

- Csak három percet késtél.

- Az még jó - fújtam ki a levegőt, aztán készülődni kezdtem.

Sokkal jobb volt, hogy már nem kellett viselnem a gipszet, így nem hordtam felemás nadrágokat. Felvettem az egyik fekete, lyukas farmerem, amihez a bordó tornacipőm és a jó idő miatt egy rövid ujjú fehér-piros kockás inget választottam.

Nyolc előtt öt perccel csengettek. Reménykedtem, hogy Sharon az, de legnagyobb sajnálatomra Will volt az.

- Hé! - húzott magához Matt. - Elmennél búcsúcsók nélkül?

- Azt hittem nem "barátkozunk" csak éjszaka - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

- Hát most pont nem érdekel. Éppen az ördög karmai közé kell adjalak.

Halkan felnevettem, majd hagytam, hogy megcsókoljon.

- Már az autóban dobom Sharont.

- Rádbízom - vontam vállat - , na sietek! - húztam be a nyakam, ugyanis William egyre erősebben kezdett el csengetni.

- Nem kell úgy lógni rajta, nem kötél - szóltam oda neki.

- Ha jönnél hamarabb, ez nem fordulna elő.