- Sziasztok! - szólalt meg egy velem egykorúnak tűnő srác. - Te biztosan Lonnie vagy. Szia, én Matthew.
- Szia, eltaláltad, de nehéz lett volna mellélőni. Elvégre nem sok lány járkál törött lábbal és kézzel. Meg bordával, mondjuk az nyilván nem látszik.
- Nem kellene ennyire mazochistának lenned magaddal. Na gyere, megmutatom a szobád. Lépcsőzni tudsz?
- Nehézkesen, de megy. - megragadta a bőröndjeimet és felvitte az emeletre. Utána visszajött hozzám, fél karját nyújtotta felém, amibe belekaroltam. A másikkal pedig nekitámadzkodtam a korlátnak. Micsoda útiember.
- Egyébként Carol az anyám. - szólalt meg a lépcső tetején. - Ha esetleg nem tűnt volna fel.
- Hányan laktok itt? - kérdeztem Matthewt.
- Csak mi ketten. Apám két éves koromban itthagyott minket.
- Értem. - szorult össze a torkom. Azonnal a sajátomra gondoltam, aki talán felnott koromig velem lett volna. - Biztosan szörnyű lehetett.
- Nem is sejted mennyire. Mármint... bocsánat, nyilván tudod. Igazából nem is értettem, hogy mi történik. Egyik pillanatról a másikra itthagyott.
- Hát, még mindig jobb, mint az, ahogy látod szénnéégni.
- Tényleg bocs, nem akartam felhozni.
- Semmi gáz. Ha felhozod, ha nem az agyamban vannak nulla- huszonnégy.
- Megjöttünk. - benyitott egy halványkékre festett szobába. - Remélem tetszik, eddig vendégszoba volt.
Igazából nem volt semmi extra. Bal oldalt volt egy terasz, jobbon szekrénysor. Az ajtó melletti falonhoz volt tolva egy komód, azon egy tévé. A terasz mellett egy íróasztal. Az ajtóval szemben, pedig egy ágy, amin a szobához illő kék ágynemű volt. Az ágy elé volt tolva egy kis puff, aminek lyukas volt a belseje, és nyitható a teteje, így bármit lehetett benne tárolni. A komód és a puff között egy fehér, hosszúszálas szőnyeg volt, azon meg egy kék babzsák.
Leültem a puffra, és még egyszer körbenéztem. Nagyon otthonos volt.
- Nagyon tetszik - ismertem be.
- Veled szemben van anya szobája, hmelletted az enyém. Velem szemben van a te fürdőd, és az abból nyíló mosdó. Örülök, hogy tetszik - mosolyodott el Matthew. - Egyébként szólíts nyugodtan Mattnek.
- Oké, Matt. Én Lonnie vagyok, és úgy szólítasz, ahogy akarsz.
- Jó - folyamatosan mosolygott. Bár megnyugtató volt, és nem is olyan idegesítő "betolakodtál az életembe, de még elnézem egy idejig" mosoly volt. Sokkal inkább őszinte. - Megyek, hagylak pakolni. - tette hozzá, majd kezét a kilincsre helyezte.
- Köszönöm.
- Ha valamire szükséged van, csak üsd meg a falat. - viccelődött. - Komolyan. - nézett rám, amikor rájött, hogy azt hittem viccel.
- Rendben. - nyeltem egyet, és a bőröndjeim felé fordultam. Összesen kettő nagy bőrönd. Ennyibe fért bele tizenhat év. Tizenhat gyönyörű, emlékekkel teli év.
Csendben pakolgattam, leginkább a ruháimat, amikor is kopogtattak az ajtómon.
- Tessék. - szóltam ki. Carol jelent meg egy kancsóval és egy bögrével a kezében. A bögrét felém nyújtotta, amiben rózsaszín tea volt. Szomjas voltam, így majdnem az egészet lehúztam egy húzásra.
Erőt vettem magamon, leküzdöttem a bordáim fájását, és megittam a maradékot. A forróc édes folyadék végigcsikizte a torkom, majd jól eső melegséggel töltött el.
YOU ARE READING
Utolsó Repülés
Teen FictionLonie King, nemzeti sportoló. A lány egyik reggel még Corfun ébred egy hotelban. A következő pillanatban egy korházban van, infúzióval a kezében, égési sérülésekkel, és több törött testrésszel. Lonie sérülései még kicsinek számítanak szülei mellett...