Utolsó Repülés

✈️4✈️

- Kivel beszélek? - szóltam bele gyanakvóan a telefonba.

- Már meg sem ismered a hangom? - kérdezte a zaklatóm - Will vagyok, Lonie - tudtam meg a hanghoz tartozó nevet.

Olyan édesen, és hívogatóan mondta a nevem, amilyet már régen hallottam. Az utóbbi időben csak sajnálkozó pillantásokat, és ingerült szavakat kaptam (Sharontól).

- És miért hívtál? - kérdeztem teljesen hidegen, hiszen nem szabad beadnom neki azonnal a derekam, nehogy még egyszer vakon bízzak benne, és ugyanúgy, védtelen állapotban dobjon.

- Van fogalmad róla mennyi időbe tellt téged felkutatni? - kérdezett vissza.

- Nem, de nem is érdekel. Feleslegesen törted magad.

- Szerintem határozottan megérte. Ne aggódj, kihozunk onnan.

- Még is kik hoztok ki? És honnan? Én teljesen elvagyok itt.

- Jaj, Maddie, hallod ezt, még Stockholm-szindrómás is - súgta a telefonba, a nővérének, és egyben a legjobb volt barátnőmnek.

Így voltunk mi hárman. Egészen általános óta. Maddie másodikos volt, amikor mi elsősök. Sosem voltam kicsi vagy törékeny, de Madison mindig óvott. Akkor meg még inkább, amikor a testvérével kezdtem el járni.

Aztán az óvás egy idő után átalakult barátsággá. Minden titkunkat megosztottuk egymással, minden fontos pillanatban ott voltunk egymásnak. Amikor az első versenyemen, ahol első lettem Maddie hihetetlen energiával tapsolt. Én úgyszintén, az ő világversenyei alkalmából.

- Hallottam, és azt nem akarod rámkenni, hogy elmegyógyban lenne a helyem? - faggattam kicsit magasabb vérmérséklettel, mint általában.

- Jézus, dehogy is. Lonie nyugodj meg.

- Nyugodt vagyok - mondtam és azzal lazán rájuk is raktam a telefont.

Az éjszaka szarul aludtam és nem csak azért, mert a jobb oldalomon a karom miatt, a bal oldalomon a combom miatt, hason pedig a bordáim törése miatt nem tudtam aludni, hanem azért is mert fogalmam sem volt arról, hogy Will hogyan, és miért akar innen kimenteni.

Ha mégegyszer szemen akarna köpni, akkor köszönöm inkább ne, de ha újra azt szeretné, hogy jóban legyünk, ahhoz meg kell erőltetnie magát.

Első sorban azért is, mert nem akarom még egyszer azt eljátszani, mint múltkor. Azért, hogy olyan szalagcikkek jelenhessenek meg, mint "Sérült barátnőjét ápolja a világbajnok tornász!" azért inkább ne is próbáljon a kegyeimbe férkőzni.

Ha csak hiányzom neki, akkor jöjjön bátran, mert bár magamnak sem merem bevallani, igenis hiányzik.

Ameddig ezen töprengtem eltelt a fél éjszakám, így már csak a másik felét kellett átgondolkodnom.

Reggel iszonyatos fáradtsággal keltem fel, hiszen jó, ha fél órára el tudtam aludni, de aztán rögtön keltett az ébresztő.

Egyébként ennek még mindig jobban örültem, mint a borzalmas kórháznak, ahol szinte mindig felriadtam éjszaka, mert azt láttam, ahogy apám hamuraég vagy anyát hallottam, ahogy segítségért kiállt. Aztán a kórházban a műtétet, amiből sohasem tér vissza.

Egyedül bicegtem le a földszintre, majd ezek után készítettem egy kávét. Azt kavarva tovább filozoftam, hogy vajon most rögtön induljak el, vagy próbáljak meg kérni egy fuvar Matt-től.

Ezt a gondolatmenetemet egy dudaszó hasította félbe, úgyhogy nyugtáztam, hogy nem kell elsétálnom az iskoláig.

A bejáratiajtó zárása közben beraktam a fülesemet a fülembe, majd reflekszből ledobtam magam a szürke autó anyósülésére.