Utolsó Repülés

✈️7✈️

- Matt - szóltam neki úgy két perc elteltével.

- Fél millió dollár - válaszolt.

- Lassan menned kellene, el fogsz késni.

- Fél millió dollár - ismételte.

Kikaptam a kezéből a csekket, mire azonnal visszatért a jelenbe.

- Hallod! Menjél iskolába! - szóltam rá.

- Jó, megyek. Ne csinálj semmit. Beszélek anyával, ő majd megmondja mit kezdj a dologgal.

- Nem terveztem elmenni a plázába és sminkcuccra meg ruhára költeni - kopogtattam meg a gipszem.

- Jó, bocs, de akkor is. A dologtól független sietek haza, ha bármi van akkor hívj.

- Rendben, de Matt, nem kell ennyire aggódnod értem.

- Én már csak ilyen vagyok - vont vállat. - Na mentem. Szia Lonie.

- Szia Matt.

Becsukta az ajtóm, én pedig a levelet és a csekket kezdtem el nézegetni. Kábé másfél millió dollár. Ennyit kapok összesen mindkét szülőm és a karierem elvesztéséért. Nem mintha kevésleném, félreértés ne essék, de nem pótolhatóak a szüleim bármennyi pénzt is kínálnak érte.

Leraktam a borítékot az éjeli szekrényemre, majd lementem a nappaliba.

Feltúrtam az egész konyhát, mire találtam lázcsillapítót és orr sprayt, mert kezdtem érezni, hogy az is dugul.

Nem akartam visszamenni a szobámba, ezért leültem a kanapéra. Egészen délutánig ott voltam, addig, ameddig nem kopogtak.

Talán Matthew nem vitt magával kulcsot, ithonhagyhatta a nagy rohanásban - gondoltam.

Nos, az ajtóban Will állt.

- Miért nem voltál iskolában? - tért rá azonnal a lényegre.

- Lebetegedtem - vontam vállat.

- Aha, értem. És mondjuk nem akartál róla szólni?

- Ruthnak mondtam - válaszoltam közönyösen.

- Igen, csak éppen Ruth nem ismer háromszáz éve, és Ruth nem a pasid.

- Will, el kell hogy szomorítsalak, de te sem vagy a pasim. Csupán annak titulálod magad, miután azt hiszed, hogy akkor ott, a kórházban nem szakítottunk.

- Mert nem is - vágta rá azonnal.

- Dehogynem - kontráztam.

- Na jó, én nem ezért jöttem - megragadta a csuklóm, magához húzott és megcsókolt.

Régen millió, meg egy pillangó ébredt volna a gyomromban, de most az összes holtan feküdt, és hempergett a gyomorsavban, ami szépen lassan kimarta a szárnyaikat.

Elhúzódtam Willtől, aki ezt célzásnak, vagy Isten tudja minek vette, de elindult a szobám felé. Sietett, és nem igazán hatotta meg, hogy a lépcsőzés nem az erősségem.

Körülnézett a szobában, a szeme megakadt a borítékon.

- Az mi? - mutatott rá, és már nyúlt érte, hogy felvegye.

- Semmi közöd hozzá - csaptam rá a kezére, ami megakadályozta, hogy felvegye.

- Azzal, hogy ilyen kibaszott bunkó vagy, nem érsz el semmit. Hagyd már a francba az ellenségeskedést! Törődj bele, hogy engem még érdekelsz.

Vettem egy mély levegőt. Egy nagyon, nagyon, nagyon mély levegőt.

- William Cooper. Tegnap már mondtam egyszer, de mondom még egyszer. Tűnj. El. A. Szobámból - tagoltam, hogy jobban felfogja.