Utolsó Repülés

✈️1✈️

Két hónap. Két elcseszett hónap. Majdnem eltört az összes bordám. Belső vérzésem volt. Kilyukadt a tüdőm. Az orvosok szerint csoda, hogy felépültem.

Lepillantottam a lábamra, amin hegek, és égés nyomok látszódtak. Azontúl, hogy a füstben majdnem megfulladtam, a tűz elérte a lábam is. Több helyen megégett. A doki azt monda, hogy nagy valószínűséggel soha többet nem tornázhatok. Próbálom az egészet nem elhinni. Ha nem megyek a nyaralásra Korfura, akkor most minden más lenne.

Nem láttam volna, ahogy apu teste atomjaira ég a folyosó túlvégén. Próbáltam megmenteni, de az a rohadt szék. A combom beszorult az előttem lévő ülés aljába. Hallottam, ahogy a tűzoltók odakint ügyködnek, de nem tudtam semmiről, csak arról, hogy én egyelőre élek. Apukám valószínűleg már szénné égett, anya pedig elájult a füsttől. Hármunk közül én úsztam meg a legjobban.

Éjjel fél négykor hoztak be minket a kórházba. Anyát egy hordágyra fektették, engem pedig a helyszínen megpróbáltak ellátni, míg rá nem jöttek, hogy használhatatlan a testem. Kisegítettek anyám mentőjéből, és megvártak velem egy másikat.

Ketten jöttünk a kórházig. Engem és egy bekötött karú és lábú légiutas-kísérőt hoztak. Egész úton hozzám beszélt. A neve Carol volt. A szoknyája itt-ott elszakadt. A harisnyája szinte már nem is volt rajta. A cipője? Nos, az valahol a gépen égett. A zakója tiszta vér volt. Nem a sajátja. Azoké, akiken segíteni próbált.

Carol elmondta, hogy ő volt az, aki először lecsúszott a csúszdán. Egy kisbaba volt nála, akinek a szülei nem élték túl a balesetet. Carol megpróbált mindenkinek segíteni, aki a csúszdán valamiért nem tudott lejönni. Az ő feladata volt gondoskodni az ifjúságról.

A kórházban azonnal a műtőbe toltak. Nem akartam otthagyni Carolt, mert szinte végig ott volt velem. Mégis a keze, amivel végig az enyémet fogta, az egyik sarkon elengedett. Nagy dózisú injekciót kaptam, és nem sokkal később álomba merültem. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Az, hogy túléljem. És, hogy a rokonaim is.

234. A szobaszám. A repülőgép lajstromjele. Utáltam a szobát, mert a balesetre emlékeztetett. Reméltem, hogy valamelyik szülőm majd ott fog feküdni. Helyettük csak Carol ült az egyik ágyon mellette egy kivizsgáló tiszt. NTSB. A felirat citromsárgán villogott, még a félhomályban is a pasas hátán. National transportation safety board. A repülésbiztonsági hivatal. Alig telt el pár óra a baleset óta, és már szaglásznak. Szemtanúk és túlélők elbeszéléseire volt szükségük.

A nyíló ajtóra mindketten odakapták a fejüket.

- Lonie! - kapott a szája elé Carol megkönnyebbülten.

- Ms. King, ne haragudjon, de feltehetek Önnek pár kérdést? - kapott az alkalmon a kivizsgáló.

- Gondolom nincs választásom - elkezdtem beszélni. Elmondtam mindent, amit tudtam. Leszálltunk, de gyanúsan gyorsan mentünk. Aztán rázós lett a terep, végül megálltunk. Valami keménynek csapódva. Az ütés hatására az övem kiszakadt a helyéről, és becsúsztam a másik ülés alá. Azonnal érezni kezdtem, hogy füst terjeng a kabinban. Tőlem nem messze fényt láttam. Valaki kinyitotta a vészkijáratot. Aztán megpillantottam a folyosó túl oldalán apám, aki ájultan és vérző fejjel tartotta a biztonsági pózt.

Anyám hisztérikusan visított mellettem, hogy ki kell szabaduljunk. A tűz betört az utaskabinba. Éreztem, ahogy az előttem lévő ülést elérik a lángnyelvek. Irracionálisan forróak lettek a lábaim. Oldalra pillantottam, ahol anya abbahagyta a sikítozást. Ájultan feküdt a padlón, miközben apát már emésztették a lángok. Két erős kéz ragadott meg, és kihúzott a szék alól. Legközelebb a hideg éjszakai levegő csapta meg az arcom. Kint voltam. Anyám nevét kezdtem el üvölteni. Egy máik tűzoltó karjaiban láttam. Oda akartam rohanni hozzá, de a lábam megbicsaklott, és a földre estem. Az egyik utas látta, a karjaiba vett, és odavitt anyuhoz. Akkor a mentők ráfektettek a hordágyra.