Life-Journal

09.05. Első...

Nem is tudom, miért kezdek bele ebbe a baromságba. Talán azért, mert mindenki csinálja. Kétségbeesetten akarunk nyomot hagyni a virtuális valóság homokján. Az ősemberek a barlangok falába vésték bele a bizonyítékát annak, hogy egykor léteztek. Vajon most én is azon vagyok, hogy igazoljam az életemet? Önző módon azt képzelem, hogy a világ nem lenne olyan nélkülem, mint amilyen. Kellek én ide. Szükség van a létezésemre.

Szóval, ünnepélyesen megnyitom az első bejegyzésemet, és ezennel belépek a blogolók népes táborába. Legalább végre én is tartozom majd valahová.

Ez vagyok én. (Lásd a mellékelt képet.) Azt mondják – már akikkel sikerült olyan bensőséges viszonyt kialakítanom, hogy ezt elárulták nekem –, hogy igézőek a szemeim. Én nem látok semmi különöset bennük, de mivel ebben a blogban minden az én szemszögemből lesz megírva, ezért úgy gondoltam, nem árt, ha megmutatom, milyen vagyok.

Az a baj, hogy tök átlagosnak születtem. Olyan vagyok, mint bárki más. Beleolvastam néhány blogba, mielőtt belevágtam ebbe a vállalkozásba, és azt tapasztaltam, hogy mindenki átlagos arc. Mégis szentül hiszik, hogy amit írnak magukról, azt tömegek fogják olvasni. Először röhögtem ezen, aztán átgondoltam, és arra jutottam, hogy mi mást tehetnénk, ha nincsen senki, aki meghallgatná a lelki nyomorunkat. Az élet kényszerít minket arra, hogy beleüvöltsük az internet kábelrengetegébe az összes búbánatot és örömet, ami a pici szívünket nyomja. Így legalább megmarad a remény, hogy talán valaki ott az egyik távoli monitor előtt odafigyel ránk. Szar dolog ez.

Na, de hadd térjek vissza az igéző szemeimhez és magamhoz.

Bocsánat, ha össze-vissza csapongok, mindig ezt teszem, itt sem lesz majd másképp. Az ember nem tud kibújni önmagából még a világhálón sem.

Lássuk csak, mit érdemes tudni rólam így első körben. Huszonegy éves vagyok, három hét múlva töltöm be a huszonkettőt. Gyógyszerésznek készülök. Ez az információ soha senkit nem szokott lázba hozni, ezért nem is részletezem a dolgot. Apámmal élek meg az öcsémmel. Anya lelépett, amikor kiderült Marciról, hogy autista. Marci, más néven Tökmag, most kezdte a gimit. Nagy harcunkba került, hogy ne kisegítő suliba zsuppolják be. Az a baj, hogy egyetlen szaki sem veszi a fáradtságot, hogy valóban megismerje Tökmagot. Ha meg én mondom, hogy ő még autistának sem átlagos, akkor csak a szemüket forgatják, mert hát nekem nincsen papírom gyógypedagógiából, csak tizennégy éve élek együtt vele, az meg nem ér fel az igazi szakértelemmel. Na tessék, már megint felhúztam magam. Még apa is rám nyitotta az ajtót, hogy mit verem a klaviatúrát ilyen hévvel. Megkérdeztem tőle, hogy jobban örülne-e neki, ha mást vernék. Nem felelt, csak vigyorgott.

Apa jó fej. Ha kevésbé lenne jó fej, már régen családirtást rendezett volna a kisbaltával, ami a garázs falán lóg. Azt hiszem, ő a példaképem. Kibírta, hogy anya a legnagyobb szarban hagyott itt minket, és egy rossz szót se szól róla azóta sem. Ehhez kell ám a lelkierő!

Egy átlagos lakótelepen lakunk. Amikor ideköltöztünk még nagyon menőnek számított ez a hely a sok fájával, meg családbarát játszótereivel. Azelőtt egy betondzsungelben tenyésztünk, mint a penész. A tízedik emeleten volt a szobakonyhás garzonunk, aztán jött Marci (és ment anya). A családsegítők intézték el a költözést, mert úgy látták, hogy a mi kis csonka családunknak sürgősen környezetváltozásra van szüksége az életben maradáshoz. Ez volt az egyetlen használható ötletük.

Ja, majd elfelejtettem! A nevem Máté. Állítólag anya meg apa sokáig vitatkoztak azon, hogyan nevezzenek el, ami így utólag egy kicsit nevetséges. Anya akarta mindenáron a Mátét, apa azt akarta, hogy, nagyapa után, Gábor legyek. Anya győzött. Mindig anya győzött. De anya már jó régóta nincs velünk. Néha elképzelem, hogyan hangozna az ő szájából a nevem. Mondtam apának, hogy nyugodtan hívjon Gábornak, de ő erre közölte velem, hogy hülye vagyok.