Beside You (c.t.h.) [BEFEJEZETT]

1; Memory

Reggel gyorsan kipattantak a szemeim. A telefonom az ágyam melletti kisasztalon egyfolytában zizegett, majd nagy kopanással esett a földre és ott rezegett tovább. Nyöszörögve nyúltam utána, majd kinyomva az ébresztőt dőltem vissza a puha ágyamba.

- Hailey ébredj, várnak az ízletes gyógyszereid - nyitott be Claire a kórtermembe. Claire a légzőterapeutám. Ő a hozzám beosztott orvos, aki felügyeli, hogy rendesen veszem-e be a gyógyszereimet, segít az olyan napi vizsgálatokban, amiket egyedül nem tudok megcsinálni (például a kanülön keresztül beadott gyógyszerek) és szorítópárna a fájdalmasabb kezeléseknél.

- Oké, oké ébren vagyok - morogtam a párnába. Felhúzta a redőnyöket, hogy azért valami fény jöjjön be a szobába, ha az mégis csak a reggeli szürkület által keletkezett fény. Claire odajött hozzám és lerántotta a fejemről a párnát, amit időközben a fejemre húztam.

- Már hat éve ilyenkor kelsz. Igazán megszokhatnád már - magyarázott miközben a ide-oda fordulva készítette össze a gyógyszereimet.

- Tudod, hogy sosem a koránkelők táborát erősítettem, most viszont a telefonom megelőzött. - ásítottam egyet, majd felültem és nyújtózkodtam. Claire a kezembe nyomta a piros, illetve sárga kapszulákat. Undorítóak ezek, de már megszoktam. A kisasztalomon lévő egyik poharat megfogtam és egy hajtásra leküldtem a kapszulákat a torkomon. Claire a kezemért nyúlt és a kanülön keresztül beadta a fehér trutyit. Megborzongtam a gyógyszer hatása miatt, mire megsimította a karomat. Kifelé indult, de az ajtóból még visszaszólt.

- Jött egy új kislány. Hét éves a neve Ashley, a 110-ben van. Említettelek már neki, azt mondta ma reggel átmehetsz hozzá, szívesen megismerne - kacsintott, majd elhagyta a szobát. A nagy, kék-fehér csíkos ajtó hangosan kattant amint a kilincset elengedte. Claire tud arról, hogy nem nagyon vannak barátaim Kimem kívül (sőt vele is alig találkozok, mert nem áll szándékomban megfertőzni), ezért szólni szokott, ha jön egy tuberkulózisos, mert velük lehetek egy légtérben a szükséges óvintézkedések nélkül is. Izgatottan pattantam ki az ágyamból, majd csalódottan jöttem rá, hogy valószínűleg Ashley nincs ébren hajnali ötkor, így kezembe vettem a rajztömböt, kiültem a félkör alakú ablaksarkomba és nekiálltam egy lány rajzolásának. A rajzaim többsége embereket ábrázolnak, akik korlátok nélkül élhetnek. Bármit megtehetnek. Utazhatnak, moziba járhatnak, búvárkodhatnak vagy akár csak sétálhatnak egy jót az erdőben, de én nem. Nem hagyhatom el a kórházat, mert súlyos következményekkel járhat. Akármikor léphet egy olyat a betegség, hogy az orvosoknak közvetlen közelemben kéne lennie, hogy meg tudják oldani. Lehet, hogy ha nem veszem be az egyik gyógyszerem az annyi erőt ad a baktériumnak, hogy teljesen elzárják a légutakat, ezzel azonnali vagy nagyon gyors fulladást okozva nekem. Emiatt a kint lét iránti vágyamat rajzokba folytom. Általában magányosan rajzolom le az embereket, mert nem nagyon tudok nekik társaságot elképzelni. Magányos farkasok, pont mint én. A tengerpartra szoktam őket rajzolni, mert majdnem eljutottam oda, mielőtt kiderült a betegségem, és itt a majdnemen van a hagsúly.

- Hailey gyere, lekéssük a gépet - kiáltott fel anyukám az emeletre, ahol épp a lila pólómat gyömöszöltem a bőröndömbe, de valahogy sehogy sem akart bemenni.

- Lehet, hogy a három párna miatt nem fér be? - gondolkodtam hangosan. Éppen Hawaii-ra készültünk. A szülinapomra kaptam, hogy elmegyünk a tengerpartra, mert itt Seattle-ben hideg a tenger, mivel eléggé északon fekszik ez a város. A végén úgy döntöttem itthon hagyom valamelyik párnát és már rohantam is le az emeleten. Bepattantunk a kocsiba és már mentünk is a reptér felé. Mivel késésben voltunk az autóból kiszállva futva haladtunk a mi kapunk felé. Útközben valami furát éreztem a mellkasomban, mintha valami odaragadt volna. Köhögni kezdtem, ezért anya odajött és megveregette a hátam, aminek hatására felköhögtem valami undorító sárga váladékot. Még megijedni sem volt időm tőle, mert azonnal rámjött az újabb köhögőroham, de ez most más volt. Nem felköhögni akartam valamit, fulladoztam. Valami elzárta a légutamat, ami nem akart onnan kimozdulni. Mintha letelepedett volna. Térdre rogytam, miközben egyre fogyott a levegőm. Küzdöttem, köhögtem amennyire csak tudtam, de nem használt. A levegőhiány miatt egyre homályosabban láttam, majd a földön elfeküdve fuldokoltam. Körülöttem a folyamatosan bővülő tömeg ijedten nézett rám. Egy férfi hadarva üvöltözött a telefonba, a beszédéből leszűrve a mentőket hívta. Anyuék mellettem guggoltam, míg Zyant egy hölgy vonta ölelésbe. Anya szeméből ömlöttek a könnyek, apa pedig lesápadt, miközben én fuldokolva köhögtem fel a gennyes anyagot, ami már inkább volt vér az erőlködés miatt, mint genny. Felköhögtem még egy nagy adagot, mely összemocskolva a reptér padlóját fröcskölt szét. Ezután kicsit több levegőhöz jutottam. Vettem egy nagy levegőt (már amennyire ezután tudtam) és feljebb ültem. Úgy tűnt elmúlt. A tömegre síri csönd telepedett. A következő pillanatban, azonban csak rosszabb lett. Egyáltalán nem kaptam levegőt. Félig élettelenül, reményvesztve hulltam a reptér hideg, fehér kövére. Még tompán hallottam a szirénákat, majd minden elsötétült.

Ez történt hat éve. Ezután a sürgősségin végeztem, ahol kiműtötték a torkomból a gümőt, majd egy tüdőröntgen után diagnosztizálták a tuberkulózist. Az emlékek hatására a nyakamhoz nyúlok és végigsimítok a hegen. Azóta csak egyszer tört rám fulladás, mert minden nap megfigyelés alatt tartanak. Amikor elmondták nekem, ezt tizenegy éves fejjel nem fogtam fel milyen nagy veszélynek van kitéve az életem. Sosem felejtem azt a pillanatot, amikor a főorvosom, Dr.Newman, közölte anyáékkal a bajt és, hogy nem jöhetnek a közelembe a betegség terjedése miatt. Anya apa vállán sírt, míg Zyant egy nővér fogta le, mert be akart jönni hozzám. Fél évre rá vetették fel a műtétet, viszont amikor az elővizsgálatokat végezték kiderült, hogy a veleszületett betegségem miatt (amit a születésemnél nem vettek észre) nem vagyok műthető. Azóta várok egy megfelelő tüdőre, ami egyenlőre nincs. Minden szülinapomat, névnapomat, karácsonyt úgy ünneplünk mintha az utolsó lenne amit együtt tölthetünk és be kell valljam ez így borzalmas. Próbálom azt sugallni, semmi gond, jól vagyok, de ez közel sincs így. Megpróbálok minél több időt tölteni a szüleimmel (már amennyire lehet), hogy amikor esetleg elmegyek csak a jó pillanatok maradjanak nekik emlékül.

                          ________

Na helló. Visszatértem. Igyekeztem jóra megírni ezt a részt is (már ha az előző is jó lett). Lehet, hogy kicsit túl durva lett, de remélem nem zavar. Eredetileg hosszabbra terveztem, de már leszakadt az ujjam, meg így is elég hosszú lett szerintem, úgyhogy a többit, majd a következő részben olvashatjátok. Ha tetszett jelezd egy vote-al, nagyon hálás lennék.
Lili