19; Epilogue

753 42 18
                                    

Pislogtam párat, majd kinyitottam a szemem. A mellkasom hasogatopatt és mindenhol csövek lógtak ki belőlem. Megpróbaltam megemelni a fejem, de ahogy kicsit elmozdítottam a párnáról szörnyű fájdalom hasított bele. Szembe a falon nem voltak a megszokott rajzok, helyette fehér és üres volt. Szemeimet visszacsuktam, erőm sem volt arra hogy esetleg nővért hívjak. Az agyi kapacitásom a megszokottól jóval lejjebb volt, ezért a gondolkodás meglehetősen neheznek bizonyult. Oldalra fordítottam a fejem, mert az ajtó kinyílt. Anya és apa lépett be rajta. Anya arca megviseltebb volt mint mikor utoljára láttam, de egyben boldogság is tükröződött róla. Élénk piros pulóvere csak úgy virított hófehér bőrén, kissé vörösesszőke hajából ősz tincsei kivillantak. Apa kezét markolászta, szeme ide-oda cikázott a helységben. Apa mindig nyugodt ember volt így most sem mozgolódott idegesen, csak az arcán lehetett látni az aggódás apró jeleit. Kiskoromban szinte mindennapi dolog volt a csínytevés. Zyan-nel szép szavakkal kifejezve megkeserítettük a szüleink életét. A tejszínhabbal összekent TV-n és kanapén át a WC-papírral beborított házig mindent csináltunk. Egyszer otthon hagytak minket egy fél órára vásárlás címszóval. Nos mire visszaértek a ház nagy részét liszt borította, a kanapé párnái között kincskeresést lehetett tartani vajdarabokkal. Állítólag palacsintát akartunk sütni, de ez 8 és 12 évesen elég nehéz volt fegyelmezetten, mindenféle károkozás nélkül teljesíteni. Anya nagyon kiakadt, viszont apa csak mosolyogva bólintott egyet. Másnap reggel inkább lapítottunk miután hallottunk anya ijedt kiáltását amit az ágyukba rejtett tojásoknak köszönhetett.

- Hívok egy orvost - bólintott apa, majd kiment a szobából.

- Túl vagy rajta kincsem - sietett hozzám anya és hajamat kezdte simogatni.

Egy hét telt el a tüdőműtétem óta. Egyenlőre minden rendben úgyhogy ma hazamehetek. A sporttáskam az ágyamon pihent, míg én meg egyszer utoljára körbejártam a szobát, ami hat éven át az otthonom volt. Furcsa és ijesztő volt belegondolni, hogy most én ezt a kórtermet itthagyom és ezt egy pár napon, pár héten belül más fogja a lakhelyének tekinteni. A szekrények ki voltak ürítve, az ágyam le volt húzva, a megszokott sötétkék, bolyhos szőnyeg sem hevert a szoba közepén. Az ággyal szemben lévő fal kongott az ürességtől. Hiányoztak onnan azok a rajzok. Egyáltalán nem éreztem magaménak ezt a helyet. Nyomasztó volt így látni. Lassan lehunytam a szemem és felidéztem az itt eltöltött szép pillanatokat. Akármennyire is furcsa nem szívesen megyek haza. Persze nagyon várom, hogy lássam milyen az a nagy csaladi ház amit anno ott hagytam. A kórház ez alatt a pár év alatt átvette az otthon szerepét. Nehéz lesz átszokni, hogy azok a dolgok amik itt mindennapiak voltak otthon nem lesznek. Nem lesz naponta minimum háromszor ellenőrzés, infúzióra kötés, nem lesznek ott azok az emberek akiknek naponta köszöntem, beszélgettem velük. Nem kell már az oxigénkoncentrátor, nem lesz az az ihletet adó sarokablak. Nem lesz az aki a legközelebb állt hozzam innen, Claire. Nem lesz semmi ami itt volt.
   Nehézkesen de rászántam magam, hogy most itt a vége. Vége egy korszaknak ami nagy mértékben meghatározta az életemet. Egyik vállamra az egyik, másikra a másik táskámat dobtam fel és az ajtóhoz léptem. Sóhajtva meg egyszer utoljára visszapillantottam a kiürült, fehér szobára majd kiléptem a folyosóra. Lassú léptekkel sétáltam a recepció felé ahol már ott álltak anyuék és Claire.

- Szia Kincsem - köszönt anyu, majd szoros ölelésbe vont. Apró mosollyal a száján ellépett tőlem.

- El se hiszem, hogy elmegyek - sóhajtottam barna hajú orvosomra nézve. Szemeimben könny csillogott akárcsak az enyémben. - Nem akarom itthagyni ezt a helyet - sóhajtottam.

- Ugyan...mi örülünk ha valaki elmegy - bólintott. - Fura lesz nélküled - bizonygatta és apró mosoly kúszott ajkaira. Kezeit kitárta mire megöleltem. - Azért ígérd meg, hogy bejössz néha - suttogta fülembe.

Beside You (c.t.h.) [BEFEJEZETT]Donde viven las historias. Descúbrelo ahora