Beside You (c.t.h.) [BEFEJEZETT]

4; Goodbye

Már egy órája itt ülünk és még mindig nem tudunk semmit Mikeról. Itt ülünk a váróban tehetetlenül. A körülöttünk lévő emberek nagy része lecserélődött és jöttek a helyükre újak. Időnként mentősök hoznak be egy-egy sérültet és őrült tempóban rohannak el a másik folyosón, ahol Mikeyt is elvitték. Egyszer csak nyílik a kétszárnyú ajtó és egy ideges, de valamilyen szinten nyugodt John jön oda hozzánk.

- Úristenem, John mi van Michaelel? - kérdezte Luke. Felpattantunk mindannyian és odaléptünk hozzá.

- Már jól van. A feje felszakadt, azt összevarrták neki és egy enyhe agyrázkódást is szenvedett, de már felkelt és.... - John magyarázott tovább, csakhogy én nem tudtam odafigyelni. A bejárati ajtó hirtelen kinyílt és belépett rajta a barna hajú lány. Sapkáját lekapta fejéről és a liftek felé indult. Mikor elhaladt mögöttem megcsapott finom levendula illata, ami keveredett a kórház jellegzetes szagával. Még visszanézett gondolom a szőke recepciósra, de ahogy tovább vezette a tekintetét összeakadt enyémmel. Nem tartott sokáig, mert orra bukott volna, ha továbbra is hátrafelé néz. Odalépett a lift elé, ami pár perc várakozás után ki is nyílt és kilépett belőle egy fiatal lány.

- Szia Isa - köszönt neki. Csak tompán hallottam hangját, mert a lila anyagdarab, mely száját takarta tompította. Belépett a szürke szerkezetbe, megigazította maszkját, még mielőtt az ajtó bezáródott volna. Még egy ideig bámultam a liftet, de ezt a cselekedetemet Luke megakadályozta.

- Calum? - bökdöste a vállam, majd mikor még mindig nem figyeltem, ököllel kezdte ütögetni azt. Elkaptam tekintetem a liftről és Lukera néztem.

- Igen? - kezemmel hajamba túrtam és sóhajtottam egyet. A lány láttára az agyam elárasztották az emlékek. Fogságban tartottak sötét karmai, folyamatosan lejátszva bennem a régi emlékeket. Az utóbbi hét hónapban sikerült valamelyest elfelejtenem, de ez a lány. Akármennyire is szép túlságosan hasonlít rá és ez túl sok.

- Hahó, Cal! Itt vagy? - legyezett a szemem előtt Ash. Gyakorlatilag belemásztak az aurámba. Egyik bökdösött a másik pedig 'integetett'.

- Ja, itt.

H A I L E Y

Fekete. Fehér. Szürke. Szénceruza. Radír. Még radír. Satírozóceruza. Nem jó a fény. A sárga asztali lámpámat arrébb húzom, ezzel a kis sárga kör, melyet a papírra vet odébb vándorol. Most már nem a papír szélén, magányosan ácsorgó fát, hanem a kézen fogva sétáló szerelmespárt világítja meg. Mint általában most is unalmamban rajzolok. Még pár satírozás és kész is. Felemelem a lapot magam elé és megszemlélem alkotásomat. Odasétálok a rajzos falamhoz és felragasztom a többi közé. Kopogtak.

- Van egy meglepetésem - lépett be Claire a szobám ajtaján. Érdeklődve fordultam felé, miközben felkaptam a maszkom. Nagyon lelkesnek tűnt, egyfolytában csak vigyorgott.

- Na mi? - támaszkodtam meg az ágyam támlájában.

- Nagyon fogsz örülni - nézett rám sejtelmesen.

- Bökd már ki - mondtam kicsit ingerültebben.

- Kint már vár - mondta és fejével az ajtó felé biccentett. Furán néztem rá, de kezembe vettem az oxigénkoncentrátort és az ajtó felé indultam. Kiléptem rajta és körbe néztem. Amint megpillantottam egy könnycsepp gördült le arcomról. Lazán állt a falnak támaszkodva és mikor észrevette, hogy észrevettem elmosolyodott és intett egyet. Gyors léptekkel elindultam felé és mikor odaértem a nyakába ugrottam.

- Mizujs kislány? - motyogta hajamba.

- Neked is szia Will - köszöntem mosolyogva. Félreértés ne essék, Will is MTB-s, ezért ölelgetjük egymást. Ő már itt volt, amikor én idekerültem a St. Waterfreebe, csak aztán történt egy baleset. Majdnem meghalt, ezért átvitték Kanadába egy másik kórházba. Azóta nem láttam és most megint itt van. - Hogy hogy visszajöttél? - kérdeztem, majd elhúzódtam tőle és komótosan sétálni kezdtünk a kórház unalmas folyosóin.