Beside You (c.t.h.) [BEFEJEZETT]

18; I'm no one without you

C A L U M

Nagy hévvel robbantunk be a St. Waterfree kórház ajtaján. Idegességünkben azt se tudtuk mi a nevünk, nem hogy merre kell menni. Pár fehér ruhás nővér/orvos ránk is szólt, hogy ne rohanjunk, de per pillanat nem igazán törődtünk velük. Az egész repülőút halál csendben telt, senkinek nem volt mit mondania. Nem is akartunk, mindannyian a gondolatunkba voltunk merülve. Nem volt nezéh kitalálni min kattogott az agyunk, egy össze nézésből tudtuk: Hailey. Mi lesz ha nem kel fel? Én nem tudom mit kezdek magammal. Akármit is csináltam, akárhogy is léptem félre az érzéseim iránta nem gyengültek, sőt a nélküle töltött idő alatt erősödtek is.

- Linda, úristenem - rohantunk hozzá, amint megláttuk a folyosó végéről á műanyag, piros széken ülő nőt. - Hogy van? Be lehet menni? Mondtak már valamit? - bonbázta őt Ash kérdésekkel.

- Hailey bent van, jelenleg vizsgálják. Azt mondták olyan 1 óra múlva megint be lehet menni - gondterhelten beletúrt helyenként őszülő hajába. - Egyenlőre semmi fejlemény afelől, hogy jobban lenne - hajtotta fejét férje vállára. Mind a négyen leültünk egy-egy székre és a szembelévő ajtót kezdtük nézni. A folyosón ide-oda rohangáltak az orvosok, gyógyszerekkel, kórlapok százaival a kezükben. Egy család a folyosó másik végén épp örömtől sírva ölelkeztek. Néhány kórteremből szomorúan, valamelyikből kitörő örömmel távoztak.

Az az egy óra borzasztóan lassan telt. Az orvosok ki-be járkáltak Hailey szobájából. Akárhágyszor kérdeztünk vagy nem válaszoltak vagy a válasz nem volt egyértelmű.

- Khmm - lépett hozzánk Claire papírokkal a kezében. - A tapasztalaim szerint jobb, ha azonnal a közepébe vágok - nézett le a kezei között tartott lapokra. - A baktérium lassan ellepi a tüdejét és a légzést is lassacskán korlátozza. Ha nem kel fel az elkövetkezendő egy órában le kell kapcsolnunk. Ha fel is kel nagyon rossz állapotban lesz és műtenünk kell egy napon belül - lassan, szomorú hanglejtéssel mondta köztünk kapkodva szemét.

H A I L E Y

Valaki megszorította a kezemet. Sírt, ezt tisztan kihallottam. Tudtam is miért: ma kell felkelnem különben az eletem a végéhez ér.

- Kicsim kérlek kelj fel - remegő hangon suttogott. - Képzeld Zyan megismert egy lányt. Egyik hétvégen el is hozta bemutatni - próbálta visszafolytani a sírását, ami többé kevésbé sikerült. - Hanalei minden nap az ágyadban alszik - Hanalei a dalmata kutyám, akit a kórházba kerülésen előtt ket héttel kaptam. A kevés együtt töltött idő ellenére úgy tűnik hiányzok neki. - Elképesztően hiányzol otthonról. Kérlek kincsem - felemelte kezem és puszit nyomott rá. Keze szorítása gyengült, majd elengedett.

///

A többiek gyorsváltásban jöttek ki-be a kórteremben. Mindannyian ugyanazt kérték: keljek fel. Én szeretnék, de nem tudok. Megmozdulni nem tudok, beszélni sem a szemem kinyitni meg végképp.

- Hailey - sóhajtott nyagyot Ashton. - kérlek... - suttogta majd ő is elhagyta a szobát. Messziről suttogást hallok, de nem tudom ki venni ki és mit mondd. Halk léptekkel közelít valaki, leül és összekulcsolja ujjainkat. Erősen szorítja kezem mocorog a széken. Keze puha, ujjai hosszúak. Calum. Szívem hatalmasat dobban a jelenléte miatt. Idáig érzem illatát, mely mint régen most is bódító hatással van rám.

- Rosie tudom, hogy úgysem hallasz, de... - vett egy nagy levegőt, majd szaggatottan kifújta. - nem tudom, hogy máshogy el tudom-e mondani - kis szünetet tartott. - Én...amikor először megláttalak a recepción akkor bár nem ismertelek utáltalak, mert emlékeztettel az exemre, aki megcsalt. Viszont volt benned valami plusz, ami vonzott. Aztan Mike folyton elrángatott minket ide hozzád. Nagyon tetszettél ez sosem volt titok. Én nagyon szeretlek és, amit akkor ott a sátorban mondtam teljes mértékben igaz. Claire kért meg, hogy mondjam neked azt amit, hogy a gyógyulásodra koncentrálj - hüvelykujjávval simogatni kezdte kézfejemet. - Én...én nagyon megbántam, nem is tudom miért gondoltam, hogy az jó lesz - hangja átment suttogásba, nem volt már olyan magabiztos. - Rosie én mindennél jobban szeretlek és el se tudom képzelni mi lenne velem, ha most nem kelnél fel - szorított kézfogásán. - Az tesz boldoggá ha mosolyogni és nevetni látlak. Mert minden egyes nap amikor tudtam, hogy nem vagy jól és én okoztam neked fájdalmat alig aludtam. Nem tudtam mert hiányoztál. Mindened. Az érintésed, a szemeid amik úgy csillogtak mindig amikor rám néztél, a hangod...hiányzott hogy halljam a hangod mert imádom amikor beszelsz. Imádom a hangodat, az apró kezeidet, a szemeid az egész lényed... - csuklott el a hangja. Ha tudtam volna hozzá bújtam volna es fülébe súgtam volna hogy szeretem. (Bocs a szóismétlés miatt - írói szerk.) De nem tudtam. - Rosie kérlek ne hagyj itt minket - sírt. Miattam sírt. Kezemet markolászta miközben hajamat simogatta és finom szavakat suttogott fülembe.