Nézz a szemembe | Ruel Fanfiction | Befejezett

16. Vele

- Lassan mennünk kell, Ruel már biztos éhes. - szólalt meg Kate.
- Maradjatok még! Csomagolok a vacsiból és Harlow biztos szívesen átviszi neki. - szólalt meg anya.
- Igazán? - kérdezett vissza.
Anya belerugott a lábamba az asztal alatt.
- Persze!- néztem csúnyán anyára.
- Biztos örülni fog neki. Imádja a lasagne-at. - mosolygott
Anya el is tűnt a konyhába és caomagolt egy jó nagy adagot a vacsora során milliószor megemlített fiúnak.
- Parancsolj! Siess nehogy elhűljön mégjobban!- tette le elém a dobozkát.
Felálltam és megragadtam a műanyagot. Anyáék pedig elindultak a nappaliba borozni. Belebújtam a szandimba és elindultam. Semmi kedvem nem volt hozzá. Miért pont én? Anya nagyon rafinált tud lenni. Befordultam a verandára vezető járdára és megláttam, hogy ott ült Ruel lehajtott fejjel. Valami baj volt. Úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg, csak leültem mellé és a másik oldalamra helyeztem a dobozkát. Fel se emelte a fejét, szótlanul ültünk egymás mellett. Hol az eget bámultam, hol pedig őt. Hosszú perceken keresztül csendben voltunk, mire végre megmozdult. Hatalmas levegőt vettbés hátra dőlt. Újra rá néztem, de ő most az eget pásztázta.
- Szakítottam Rubyval.- szólalt meg egy kis idő után, de továbbra se nézett rám.
Nem tudtam mit mondjak erre. Igazából örültem, meg nem is. Sajnáltam, igaz nem tudtam, hogy mi történt velük, de látszott rajta, hogy kicsit megviseli.
- Sajnálom. - nyögtem végül ki.
Megrázta a fejét és csak nevetett. Nem értettem.
- Neked nincs mit sajnálnod. - nézett végre rám. - Én sajnálom, hogy Rubynak hittem helyetted.
Nem szólaltam meg.
- Aaron mondta el. Utána egyből hívtam és szakítottam vele.
- Telefonon keresztül?- kérdeztem.
- Most komolyan ez érdekel?- nevetett fel.
- Magam se értem. - mosolyodtam el.
- Kb 20 perce mehetett el. - újra komoly volt a hangja.
- Ruby egy boszorka.
- Tudom.
- Akkor minek voltál vele?- néztem rá furán.
- Egy darabig jó volt. Jaj ne nézz már így! - fordította el a fejem.
- Sosem foglak megérteni. - nevettem és újra ránéztem.
- Hozzá szoktál, nem?
- De.
Boldog voltam. Elmondhatatlanul. Ez volt az első normális beszélgetésünk mióta újra itt van. A mosolyt le se lehetett valarni az arcomról. Ott ültem vele a verdandán. Több nem is kellett.