Nézz a szemembe | Ruel Fanfiction | Befejezett

22. Mi lett velünk?

- Megmutassam melyik a kedvencem?- kérdezte.
Szipogva bólogattam. Lapozgatni kezdett és rámutatott az egyikre. Mindketten biciklin ültünk és már nem volt fent a pótkerék. Hátra felé néztünk a kamera irányába.
- Nagyon szeretem ezt a képet. - mosolygott.
- Pedig semmi különleges nincs benne. - motyogtam.
- A képen nincs, de tisztán emlékszem, hogy anya szólt, hogy figyeljünk és nem néztem előre, emiatt pedig neki hajtottam az egyik parkoló autónak. Te pedig annyira nevettép, hogy leestél a biciklidről. Anya meg aggódva rohant hozzám. - mesélte.
- Tényleg!- nevettem fel, ahogy eszembe jutott a jelenet.
- Ezen mindig nevetni fogsz, igaz?- nézett rám.
- Sosem rudnék komolyan gondolni arra a pillanatra. - törölgettem a könnyeimet amik mostmár a nevetéstől folytak.
- Már akkor is imádtam a nevetésed!
Kicsit elpirultam, de egyből témát váltottam.
- Nekem az a kedvencem mikor 1. osztályosok voltunk és Halloweenkor megijesztettük azt a nénit aki mindig a csivaváját sétáltatta és kiabált ránk ha elhajtottunk mellette. - gondoltam vissza.
- Juj tényleg!- kezte el megkeresni a képet.
Ott is volt, ő múmiának öltözött, én pedig vámpír voltam. Átkaroltuk egymást a képen. Minden képen szinte így voltunk.
- Annyi emléket szereztünk együtt. - sóhajtottam.
- Egy nap is kevés lenne elmondani mindet.
- Mindent együtt csináltunk, aztán pedig hirtelen semmt. Most pedig minden más. - mondtam.
- Semmi se ugyan olyan. - zárta be az albumot.
- Mi lett velünk? - tettem fel a költői kérdést.
- Azt hiszem felnőttünk és túl hirtelen találkoztunk újra. - válaszolta bizonytalanul.
- Az biztos. - néztem rá.
- Hiányzott, hogy nem tudtam veled kegbeszélni mindent és mikor kinéztem az ablakon nem téged láttalak a szembe lévő ablakban.
- Ne is mondd. Szörnyű volt reggelente azt látni, hogy az utánatok itt lakó család nagyija nap, mint nap az ablak előtti asztalkánál tette be a fogát és vette ki. - magyarázta.
- Jézusom, komolyan?- kérdezte visszafolytva a nevetést.
- Igen és nem vicces, mert sokszor nem csak azt láttam!
Vörösödött a feje és végül kitört belőle a nevetés. A hasát fogta és elterült a földön. Szívmelengető látvány volt. Annyira édesen nevetett.
- Azt ne mondd, higy neked jobb voltba látvány!
- A vendég szoba volt. Minden nyáron a dögös Amanda mosolygott rám, a két öreg unokája írországból. - ült fel.
- Az a vörös a parafatáblán? - néztem a kép felé.
- Ó igen. Jóba volt Cocoval. - nézett ő is oda.
- És nem volt köztetek semmi? - kérdeztem félve a választól.
- 2 évvel idősebb volt tőlem de egyszer csókolóztam vele. Igazából vele volt az első csókom. - mesélte.
Valamiért elszomorodotam.