Te voltál a legjobb barátom. Mindent együtt csináltunk. Még akkor is ha az rossz volt.
- Harlow, kimegyünk biciklizni? - állt az ablakba Ruel.
Én csak bólogattam és rohantam is le az emeletről. Ő már a házunk előtt állt a zöld bringájával.
- Sötétedésre itthon legyél! - kiáltott utánam anya.
- A többieket is felszedjük?- kérdezte a fiú.
- Hát persze!
Kihívtuk Millie-t, Louis-t, Kai-t és Aaron-t. Szokásunkhoz híven együtt eltekertünk a város szélén lévő kis bunkerünkhöz. Még a nyári szünetben építettük és mindig ott bandáztunk suli után. Senki nem tudott róla csak mi hatan. Ott játszottunk mindenféle szerepjátékot meg társast. Az életünk és barátságunk egy meghatározó pontját jenetette az a hely. Csak a miénk volt és biztonságot adott.
- Ez a szünet is olyan remek lesz, mint a nyári! Csinálhatunk egy csomó új király dolgot!!!!- lelkesedett Kai.
- Ki is bővíthetnénk a bunkert!- pattant fel Aaron.
- Mivel? Egy konyhával vagy, hogy gondolod?- szólalt meg Millie.
- Dehogy, csak, hogy nagyobb legyen. Mi is nagyobbak lettünk. A helynek is nőnie kell!
- Nekem tetszik az ötlet. - tettem fel a kezemet.
- Nekem is. - szólalt meg egyből Ruel.
- Én is benne vagyok. - mondta Louis is.
A hét hátralévő részében azon dolgoztunk, hogy elkészüljön a bunker bővítése. Mindenki elhozott valamit otthonról sunyiba. A saját kis birodalmunk egyre jobban a miénk volt. A saját énünkre faragva. Lefestve, kidekorálva. A szülőket is sikerült néha kijátszani és ott tudtunk aludni. Sokáig játszhattunk, nézhettük a csillagokat és arról beszélhettünk amiről kedvünk támadt. Másnap persze álmosan mentünk haza és otthon töltöttük a napot. Az utolsó bunkerben töltött éjszaka volt az egyik legjobb. Igaz akkor még nem tudtuk, hogy az lesz az utolsó amit mind a hatan együtt töltünk. Már mindenki aludt, de én valamiért nem tudtam.
- Baj van?- suttogott Ruel.
- Nemtudok aludni. - fordultam felé.
- Én se. - mondta.
Csendben feküdtünk és néztük egymást, majd a hátára fordult és a plafont nézte.
- Harlow?- szólalt meg a legjobb barátom.
- Igen?
- Mindig a legjobb barátom leszel? - kérdezte egy kis szünet után.
- Természetesen. - fordultam felé újra.
- Biztos? Akkor is ha nem leszek itt?
- Miért ne lennél itt?- lepődtem meg.
- De akkor is?- fordult vissza ő is.
- Persze. - bólogattam.
- Tuti biztos. - kérdezte újra.
- Igen! Történjen bármi! - ültem fel.
- Ígéred?- ült fel ő is és a kissujját nyújtotta felém.
- Ígérem!- nyújtottam én is a sajátomat.
Másnap fáradtan mentünk haza és egész nap otthon voltam, mit sem sejtve. Az utána lévő napon boldogan rohantam ki ebéd után a házból és a biciklimet felkapva mentem szólni Ruel-nak. Azonban senki nem nyitott ajtót. Ütöttem az ajtót, csengettem és kiabáltam. Anya hangja zavart meg.
- Kicsim, mit csinálsz?
- Nem nyit senki ajtót!
- Szívem.... Elköltöztek. - mondta ki anya.
A szemeimet azonnal elöntötték a könnyek. Akkor éreztem először fájdalmat ami nem egy elesés miatt volt. A biciklimre pattantam és a bunkerhez mentem. Senki nem volt ott, üres volt. Bömböltem. Mérges voltam és iszonyatosan fájt, hogy nem köszönt el. Egyikőnktől se. Utólag jöttem rá, hogy ezért akart kisujj esküt.
Nélküle nőttünk fel. Immáron tizenegyedikesek leszünk. Az elmúlt évek során családok költöztek be és ki a szomszéd házból. A nyári szünet óra azonban üres. Próbáltam milliószor felvenni a kapcsolatot vele de képtelenség volt. A csapatunk viszont ment tovább, új emlékeket gyűjtöttünk és elválaszthatatlanok voltunk. Millie, Aaron, Kai, Louis és Én.
أنت تقرأ
Nézz a szemembe | Ruel Fanfiction | Befejezett
أدب الهواةEgy gyerekkori barátság ami már sosem lesz ugyan az, mint volt. Két ismerős akik idegenek lettek mára. Gyűlölet vagy szeretet? Harlow és Ruel vajon újra képes lesz barátságot kötni?
