Changes [NCT Lucas] ●Befejezett●

17. rész

●Lucas●
Ahogy magamhoz tértem, éles fájdalmat éreztem egész testemben. Kinyitva szemeimet Taeyongot láttam magam előtt, ő volt az utolsó reményem. Alig bírtam mozdulni, az elmúlt három nap maga volt a pokol.
Hogy hogyan jutottam idáig? A banda, egyik tagjával beszéltem meg egy találkozót, elmondása szerint drog kellett neki, azonban a helyszínen rájöttem, hogy átvertek. Később megtudtam, az egész dolog mögött Kai állt, az a személy, akiből múltkor meglehetősen nagy pénzösszeget csaltam ki. A bosszút talán kicsit eltúlozta, de felesleges lett volna megértetni ezt vele.
Az igazat megvallva nem féltettem életemet, nem valami értékes, mégis az elmúlt napok minden percében Y/N járt a fejemben. Sose zavart, hogy belekeveredtem ebbe a sötét, veszélyes világba, viszont a lány miatt most megbántam. Legszívesebben csak éltem volna egy egyszerű, egyetemista életet barátokkal, barátnővel és egy normális családdal. Mindez olyan ideálisnak tűnt a mostani helyzetemhez képest.

Gondolataimból kizökkenve megláttam Johnnyt, Tent, majd a többieket, olyanokat is, akiket nem is ismertem. Egyszer csak meghallottam annak a hangját, akiét jelenleg semmiképp sem akartam. Y/N? Mit keres itt? Hogy jöhetett egy ilyen helyre? Ha baja esik, az csakis az én hibám lesz.
-Lucas!- kiáltotta a nevemet könnyekkel a szemében. Szívem darabokra tört kétségbeesett arcát látva.
-Úgy tűnik a lányt is hoztátok, ezzel sokban megkönnyítettétek a dolgunkat.- hallottam Kait, majd ördögi nevetését is.
Valamiért éreztem, hogy így próbálnak bosszút állni, Y/N kellett nekik.
Már majdnem megindultak barátaim felé, mikor hangos szirénázást hallottunk. Mindent félbe hagyva menekült el ellenségem a csapatával.
Jaemin rohant hozzám, eloldozta a kezeimet, majd Jenovel együtt sikerült beültetniük a kocsiba. Mellém Y/N szállt be, aggódó tekintete egy pillanatra nem hagyott el.
-Ki hívta ki a zsarukat?- hallottam Mark hangját a vezetői ülés felől.
-Fogalmam sincs, de ahogy láttam, valami autóroncsot vizsgáltak. Lehet valaki feljelentést tett, mert ellopták a kocsiját.- válaszolt Chenle.

Az egész út alatt csendben próbáltam legyűrni fájdalmamat. Nem akartam Y/N-nek kimutatni szenvedéseimet, elég volt látnia a sok sebet.
-Megérkeztünk, segíts bevinni Lucast.- utasította Mark barátját.
Egy kórházi szobába cipeltek.
-Minek hoztatok ide?- kérdeztem nemtetszésemet kifejezve.
-Muszáj orvosnak ellátnia.- válaszolt Chenle.
A szobám később megtelt látogatókkal. Johnny, Taeyong, Ten, Mark, Jeno, Jaemin, Chenle, Jaehyun mind ott voltak. Később Y/N lépett be barátnőjével, vendégeket hoztak. Amint megláttam a két személyt teljesen lesokkoltam.
-Anya? Apa?
Szüleim álltak előttem, 10 éves korom óta most látom őket először együtt.
-Kisfiam, mi történt veled?- borult mellém anyukám kezemet fogva. Aggódó tekintete teljesen őszinte volt, ahogy apámé is.
A többiek lassan kiszállingóztak hátrahagyva hármunkat.
-Hogyhogy itt vagytok?-kérdeztem erőtlenül.
-Y/N hívott, hogy itt vagy. Azonnal szóltam Hyejinnek és siettünk ide.(Lucas anyukájának neve)
-Nem gondoltam volna, hogy érdekellek titeket.- vallottam be szomorúan.
-Kisfiam...-anyu hangja megakadt egy pillanatra, a sírást tartotta vissza.- Tudom, ez után a sok év után nehéz elhinni, de mindig is szerettelek és szeretni is foglak.
-Akkor miért váltatok el? Miért mentél el egy másik férfivel anya? Miért nem törődsz velem soha sem apa?- vetettem fel kérdéseimet.
Szüleim sóhajtva egymásra néztek.
-Lucas... nézd, édesanyád és köztem voltak némi nehézségek, én folyamatosan dolgoztam, hogy a lehető legjobb körülmények között élhessetek, de emiatt nem volt időm rátok.
-Én pedig nem láttam, hogy Songhun (Lucas apukájának neve) milyen keményen dolgozik, így sok konfliktus volt köztünk. Végül úgy döntöttünk, jobb lenne neked, ha külön, de nyugalomban élünk.
A hallottak után hatalmas bűntudatot éreztem, egy 10 éves kisgyerek nehezen dolgozza fel az ilyen dolgokat és sokszor nem látja meg az okokat. Miután szüleim szétköltöztek anyukámmal teljesen megszakítottam a kapcsolatot, gondolván, új családja van, azonban mint megtudtam, mindeddig egyedül élt. Apukámmal is utálatosan bántam.
-És a szöszire mi a magyarázat?- kérdeztem rá apukám jelenlegi "barátnőjére".
-Miután édesanyáddal nem beszéltél, gondoltam mégis szükséged van valakire, akire anyukádként tudsz tekinteni.
-Az a nő egy hárpia.- jegyeztem meg udvariatlanul.
-Tudom. Mostmár tudom. Engem mindig azzal áltatott, hogy jól kijöttök, de már látom, hogy nem.
-És akkor mi lesz vele?- kérdeztem reménykedve.
Apukám csak nevetett, majd válaszolt.
-Ne aggódj, nem kell többé elviselned.
Szavai hallatán mérhetetlen nagy boldogság öntött el. Mindez túl szép, hogy igaz legyen. Kértem volna valakit, hogy csípje meg a karom, hátha csak álmodom, de így is fájt mindenem, szóval csak reménykedtem, hogy ez a valóság.
-És veletek mi lesz?- tettem fel utolsó kérdésemet.
-Azt hiszem, újra együtt a család.- jelentette ki anyu.
Nem tudom, hogy mindennek a mozgató rúgója az állapotom volt-e, de ha igen, akkor nekem megérte.