Évekkel később már nem a röplabda pályán váltak feladóvá, hanem a szerelmükkel kapcsolatban adták fel a küzdelmet..
A szakítás után minden kapcsolatot megszakítottak egymással.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is gondolnak a másikra.
Oikawa a...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Öt pont.. Mindkét szettet öt ponttal nyerték meg. Mintha csak szórakoztak volna velünk. Egyszerűen nevetséges.
– Hé! Oikawa, nem jössz velünk kajálni?! – ordította el magát Bokuto, így mosolyogva fordultam vissza feléjük.
– Kihagyom. Ahogy tegnap és előtte és jóval előtte is. – Bokuto vállat vont és lemondóan sóhajtott, mintha csak én lennék a reménytelen.. Ő hív el mindig tök feleslegesen. Ha akarnék menni anélkül is mennék, hogy hívnának! Wakatoshi lépett mellém mire unottan forgattam meg a szemem. – Most utoljára. – egyeztem bele szavak nélkül is hogy haza viszem. Wakatoshi még elköszönt a többiektől, majd beült mellém a kocsiba és becsatolta az övét. Mielőtt megszólalhatott volna, benyomtam a rádiót és feltekertem a hangerőt, ezzel is jelezve, hogy ne szóljon hozzám. Ha tudtam volna, hogy egy csapatban kell lennünk ahhoz, hogy befogja a száját akkor talán a Shiratorizawába mentem volna.. Nem.. Igazából akkor is az Aoba mellett döntöttem volna a szüleim és Iwa-chan miatt. A Shiratorizawa túl közel van a szüleim házához és Iwa-chan mindenképp az Aoba Johsaiba ment volna így két legyet egy csapásra. Megszabadultam a szüleimtől és a legjobb barátom mellett maradhattam. A telefonom rezegni kezdett így kivettem a zsebemből és óvatosan a kijelzőre pillantottam. Az apám.. A hátsó ülésre dobtam a készüléket. Remélem tönkre teszem a sok dobálással azt a szart.. Láttam, hogy Wakatoshi hátra pillant, de nem mondott semmit. Amióta egy csapatban vagyunk, sokszor megkér, hogy vigyem haza és néha megpróbál beszélgetést kezdeményezni, de legtöbbször szó nélkül hagyom. Tobio is gyakran akaszkodik rám ami sokkalta kiakasztóbb mint Wakatoshi kiskacsa üzemmódja.. Csak tudnám miért én lettem a kacsa mama. Mikor a csapattal külföldre megyünk egy meccs miatt, valahogy mindig egy szobában kötünk ki.. Wakatoshi, Tobio és én. A többi mindig változó, általában azon múlik hány fős egy szoba. Felsóhajtva nyomtam ki a rádiót. – Szerinted is szórakoztak velünk? A pályán. – kérdeztem, mert félek, hogy csak beképzelem ezt az egészet.
– Igen. – szóval nem képzeltem. Kínosan horkantam fel és újra benyomtam a rádiót. Talán ha dolgoznánk még a védelmünkön.. Csak tudnám hogyan.. Mi vagyunk az ország legjobbjai. Tökéletes védelem, tökéletes nyitás, tökéletes támadás.. Még több erőt kéne belevinni. Az összhang kitűnő, egy jól működő gépezet. A lelkesedésünk is megvan hozzá.. De ezek a srácok a háló túloldalán.. Mintha egy nagyobb csorda szörnyeteggel találkoztam volna, akik még Wakatoshin és Tobión is túltesznek. Az a srác akinek barna bőre volt és szőke haja.. A nyolcas számú fickó. Amikor beléptünk a csarnokba rögtön tudtam, hogy vele kell a legjobban vigyázni. Valamiért az összes zseni kipécéz magának, és amilyen gyilkos tekintettel bámult rám.. Ez nem egy élet-halál harc basszus! Alig fél óra múlva lekanyarodtam egy mellékutcába és lentebb vettem a hangerőt a rádión. – Miért mondasz mindig nemet Bokutonak és a többieknek? – kérdezte Wakatoshi mire a fogamat csikorgatva álltam meg egy hatalmas épület előtt.
– Újonnan megtanultad akkor feltenni a kérdéseket mikor már nem tudlak kitenni félúton. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Wakatoshi bólintott és bárcsak ne érteném a fapofa mögött megbúvó gondolatokat. – Ennyire ne legyél büszke magadra. – lomboztam le vagy legalább is megpróbálkoztam vele.
