A Néma Lány.. /Jimin ff/ BEFEJEZETT

2 rész

~Liah pov~

Már az újdonsült házunkba vagyunk, és a csomagjainkat visszük fel a szobáinkba.
Nekem is és SooAh-nak is külön szobája lesz, ami így eleinte, elég furcsa lesz.
SooAh és én eddig mindig egy szobába és egy légtérbe voltunk. De ez most más lesz. És lehet jó is, hogy mindkettőnknek lesz egy kis bunkere.

Mikor felélnértünk a szobámba, csillogó szemekkel néztem körbe.

Fehér falak és fekete bútorok voltak.
A nagy franciaágy mellett egy kisebb ablak.
A szoba közepén, egy kis rózsaszín szőnyeg. Majd ha balra nézünk, találunk egy kis íróasztalt,majd az mellett egy ruhás szekrény állt.
Jó nagy szoba..

~SooAh pov~

Sosem voltam a szavak embere. Az árvaházban is sokan "némának" becéztek, csak mert alig beszéltem. Egyedül Liah az akivel hajlandó vagyok, normálisan kommunikálni.
És szeretném a többiekkel is tudatni azt, hogy egy jó darabig nem fogok megszólalni.

Benyitottam a szobámba, majd körülnéztem.
Babarózsaszín színű falak, benne fehér bútorokkal.
Ha előre néztél, láttál egy baromi nagy ablakot, amin egész Szöul-t belátni. És az ablak alatt volt egy emeletes ágy, aminek az alján található volt egy kissebb íróasztal.

Egy pár könnycseppet ejtettem, majd nekikezdtem a pakolásnak.

                           ^________^

- SooAh. - nyitott be a szobába EunJi. - Arra gondoltam, hogy ha már így nálunk fogtok élni.. Személyesen is bemutatnám nektek a Bangtan fiúkat. - mosolyodott el.

Bólintottam egyet, jelezve,hogy számomra rendben van.
Nem nagyon ismertem őket, de a nevüket megjegyeztem.
Liah már inkább odavolt értük. Az árvaházba is rengetegszer sírt, hogy ő sosem fog tudni velük találkozni.

- SooAh!SooAh!SooAh! - ordított Liah, majd belépett a szobába.

- Igen,hallottam róla. - suttogtam, mire odajött hozzám és szoros ölelésbe vont.

- El se hiszem..- kezdett pityeregni. - Nem hiszem el, hogy látni fogom őket.

Halványan fejet ráztam, majd kisiettem a szobából.

- Ohh jó,hogy jössz. - sietett hozzám újból EunJi. - Tudod.. Miután a fiúk megjöttek, nekik is elkell végezniük pár feladatot. És Jiminnek a feladata az, hogy kitakarítsa a polcokat,de ő ehhez egyedül picike. Szóval esetleg,nem segítenél neki? - húzta aranyos vigyorra, ajkait.

Erre megint csak bólintottam, mire megölelt. Hirtelen jött az egész, de visszaöleltem.

Majd amint elengedett egyből csengettek.
Liah majdnem leesett a lépcsőn, annyira igyekezett hozzánk, de épségben leért.

A hét fiú maszkban jött be a lakásba, miközbe egyenként megölelték EunJit.
Én csak a konyha előtt ácsorogtam, és félve néztem az előttem állókra.

Liah izgatottan és könnyázott szemekkel nézte őket. Valami megcsillant a szemeibe. Az pedig a remény volt.

- Liah. Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel, EunJi.

- Persze. - mosolyodott el.

Bemutatkoztak egymásnak, majd nekem is. Én mindenkinél csak bólintottam egyet, majd mikor nekem is bekellett mutatkoznom, segítség kérően Liah-ra pillantottam.

- Ő itt Lee SooAh. - mutatott be a fiúknak, mire biccentettem egyet.

- Néma? - kérdezte Namjoon, mire Liah mély levegőt vett.

- Nem egészen.. - suttogta, majd rám pillantott.

-Hát akkor?

- Csak nem szokott beszélni. Vagyis inkább nem szeret beszélni. - húzta gúnyos mosolyra ajkait.

- Oh,értem. - bólintott Namjoon.

EunJi mindenkinek feladta a saját feladatát, így én Jimin mögött sétáltam be a konyhába.
Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem mertem megkérdezni őket. Vagyis inkább írásban megkérdezni.

- Miért jöttetek ide EunJiéhoz? - kérdezte, pár perc néma csend után.

Előkapartam a telefonom, majd a választ kezdtem bepötyögni.

- Igazából, ők fogadtak minket örökbe,17 év után.

- Örökbe fogadtak? Árvaházba voltatok? -kérdezte tágra nyílt szemekkel, mire bólintottam egyet.

~Jimin pov~

SooAh egy furcsa személyiség. Egész idő alatt, vagy a földet vagy pedig a telefonja képernyőjét nézte. A szemembe sosem nézett.
Próbáltam elkapni a tekintetét, kisebb nagyobb sikerrel.

Ha a kinézetét nézzük, teljesen átlagos.
Barna haja van, aminek a vége kék hajfestékkel van befestve. Frufruja kicsit mogyoróbarna szemeibe lóg.

Kicsit teltebb alkata van, de neki ez is áll jól.
Egy egyszerű fekete farmer van rajta, egy egyszerű fehér pólóval, és egy kockás inggel.

- És.. A barátnőd mióta ismer minket? -kérdeztem.

Beszélgetni akartam vele. Hallani akartam a hangját. De ez persze nem így megy.
Majd ha akar, megszólal.

- Két éve azthiszem. Sokszor sírt éjszakánként,hogy ő sosem fog titeket élőbe látni. - mutatta felém a telefonját.

- Most mi mégis itt vagyunk. - mosolyodtam el.

Kicsit feszültnek éreztem magam, amiért a mellettem álló lány még rám sem nézett.
Majd ráhagyva a dolgot, takarítottam tovább a konyhai polcot.