A Balcsi Bohócai [BEFEJEZETT]

16 ° Papucshajsza

A vízben csak lebegtem az óriásmatracon. Mellettem Dorka a saját neonpinkjén. Mi voltunk azok, akik le lettek sújtva. Plusz Cili, mert mint kiderült, neki is tetszik Zalán, de ő elég hamar kilábalt ebből, és mivel már nem kellett pesztrálni a tanárnőket, labdáztak Vörössel és néhány hetedikessel. A fiúk felé inkább nem néztem, de nyanítottam, hogy ökörködnek valahogy. Mivel megnőtt a létszámuk, bővült a lehetőségek köre is.
Egyszer csak felpúposodott a matrac. Először nem értettem, de aztán határozottan elkezdett borulni.
- Ó, ne már! - ugrottam le róla. - Ti tényleg nem tudtok meglenni egy rohadt matrac nél... - harapt el a mondat végét, mert amint az óriásmatrac még egyet fordult, hogy normális helyzetben legyen, egy bizonyos hetedikes kapaszkodott fel rá.
Zalán rám vigyorgott, és megütögette maga mellett a matracot.
- Hellyel kínálsz a saját matracomon? Milyen bájos - gúnyolódtam. - Felejtsd el.
Eközben a neonpink paca a Balatonon, név szerint Dorka odébb evezett.
- Mert? Tök hideg a víz - értetlenkedett.
- Búvár vagy, és nem bírod a hideg vizet? - tártam szét a karom.
- Neoprén ruhától hallottál már? - nézett a szemembe.
- Nem igazán. - fontam össze magam előtt a karom.
- Gyere már fel!
- Azt lesheted.
- Nem fogok addig leskelődni - fogta meg a kezem, és felhúzott a matracra.
Mindketten törökülésben ültünk, és ezzel be is töltöttük a matracomat.
- Ha már így, ebbe a helyzetbe kerültünk. Mi a frászkarika volt az reggel? - fúrtam a tekintetem az övébe.
Zalán oldalra nézett és megvakarta a tarkóját.
- Na, ki nem bőbeszédű? - mosolyodtam el elégedetten.
- Szerinted mi volt? - nézett megint a szemembe.
Igazán örülök, hogy nem szédültem le a gumimatracomról. Valószínűleg bevertem volna a fejem az iszapba.
- Minek higgyem? - dobtam vissza a kérdést.
Volt egy határozott véleményem. Én nem tudtam, hogy mit csinálok, de annyiban biztos voltam.
- Vigasztalásnak - szólalt meg kis idő után.
- Mondták már, hogy zseni vagy? - forgattam a szemem. - Erre még, bármilyen furcsa, magam is rájöttem.
- Akkor? - vonta fel a szemöldökét.
- Ó - döbbentem le. - Semmi - bámultam a vizet. - Köszi, hogy... elmondtad.
Zalán közelebb húzódott. Nem tudom, hogy sikerült összehoznia a matracon, de pár centivel közelebb került hozzám, és ez pont elég volt ahhoz, hogy rávezesse a kezét az enyémre. Szerintem vörösebb lettem, mint Vörös haja valaha.
- Nem ismerlek... - motyogtam.
- Akkor ismerj meg.

A kijövetelig beszélgettünk egymásról egymásnak, és tényleg azt hittem, nyert ügyem van.
- Khm - krákogott mellettünk valaki vinnyogós hangon. Cili. Nem túlzottan érdekelt. - Khmmm... - kísérelte meg újra. - KHMMMMM - ordított ránk.
- Cili, minden oké? A táborban biztos van C-vitamin, az jó a köhögésre, ha akarod, megkérdezem - fordultam oda ártatlanul. Visszapillantottam, és láttam, hogy Zalán mosolyog. Ettől én is (még egy kicsit) jobb kedvre derültem. Van egy szadista oldalam... igyekszem elnyomni...
A táborba visszérve mindenki szalad átöltözni, mintha az életük múlna rajta. Nem is értem, egyszerre engednek be az ebédlőbe, és mindenkinek kötött helye van. Na mindegy, a világ nem mindig ésszerű, megszoktam. Mindenesetre én is elbattyogtam az utolsó előtti négyes faházhoz, és átvettem a ruháimat, majd a fürdőruhámat a székre dobva elindultam ebédelni. Megint csak mezítláb. Ez már a részemmé vált.
Az ebéd pedig a legmagyarabb, legbalatonibb kaja volt: lángos. De nem olyan kefírlángos, amit a parti büfében lehetett kapni, hanem igazi, házi lángos.

***

Délután újra lementünk a partra, de ezúttal a tanárok egy felettébb csapatépítő tevékenységet eszeltek ki. Amit legutoljára tíz évesen csináltam.
A világ legnagyobb lángelméjéhez méltó lodzsiknak köszönhetően, mivel három csapat volt, a tanárnők beállítottak minket egy háromszögben, és középre bedobták valaki papucsát. Igen, most az egyszer volt nálam lábbeli, és természetesen azt pécézték ki maguknak.
Innen már egyszerű volt, mindenki kapott számot, minden csapatban nyolc ember volt plusz két (khm, Márk,) minitanár. Így történt, hogy egyszerre lettem kilences és tízes. Minden vágyam a saját papucsomért futkározni Márk helyett.
- Nyolc! - kiáltotta Tábornok tanárnő. Betti kengyelfutó gyalogkakukkot meghazudtoló sebességgel lőtte ki magát, jóval jobb reakcióidővel, mint az ellenfelei. Mindenki egyszerre kezdett torka szakaszából drukkolni.
A szemem sarkából elkaptam, ahogy egy nő egy babakocsival megküld bennünket egy rosszalló pillantással.
Közben Betti a másodperc tört része alatt kapta fel a flip-floppomat, és szélsebesen száguldott vissza. Felszántotta kicsit a száraz füvet, de legalább nálunk volt a papucsom.
A következő négy körben vegyes eredmények születtek. Az ideiglenes elsőszámú vezetővé avanzsált Dorka csapatával holtversenyben futottunk neki az ötödik körnek.
- Tíz!
Nekilódultam, hogy megszereztem a papucsomat. Utánam úgy fél másodperces lemaradással érkezett Szekér és Dorka.
Egy normálatlan snowboard-pózban megállva kapkodtam a tekintetem a papucsom és Dorka között. Ha Szekér szerzi meg, úgyis lesz még egy kör. A két említett szamár hasonló kecses pozíciót felvéve sorakozott fel a papucsom körül.
Ez pont annyira festett röhejesen, amennyire leírtam, úgyhogy pár másodperc múlva feltört belőlem egy kacaj. Dorka és Szekér is nevetni kezdtek, így a hetedikesek valószínűleg még hülyébbnek nézhettek.
- Légyszi, hadd vigyem el! - vigyorogtam a két osztálytársamra. - Legalább egyszer az életben lenne rajtam papucs!
- Nemnem. - jelentette ki Szekér.
- Csábító ajánlat, és tuti bekerülne a törikönyvekbe, de most nyerni van kedvem. - vigyorgott Dorka is.
- Hét! - kiáltott fel hirtelen Tábornok tanárnő.
Pemzli, az ikrek egyike Dorka csapatából, meg még egy lány Jazzéktől kilőtt, és mögöttünk csinos kis réteget kialakítva köröztek, mint az unatkozó keselyűk.
- Három! - kiáltott fel megint a tanárnő, amikor látta, hogy nem nagyon ment semmire a hetesekkel.
Zalán és két fiú indult meg a papucsom felé. Egy kéz nyúlt át a lábrengeteg között, és egy elegáns mozdulattal kirántotta a papucsot középről.
Nem ismertem a gyereket, mivel nem ismertem a névsort, csak annyit láttam, hogy száguld... csak nem a saját csapata felé. Mindenki egy emberként vetette magát utána, mire a vörös hajú fiú körbe-körbe kezdett futkározni. Az eredmény egy egészséges kis körfutás a részünkről, és egy kiló döbbent csend, majd egy adag földön fetrengve röhögés a hetedikesek, és úgy mindenki részéről, aki a közelben volt. Képzelem, hogy nézhetünk ki. Mint egy rajfilmből szalajtott csapat, aki egy szerencsétlen gyereket kerget. Sikertelenül próbáltam elé kerülni, de a fiú kitartóan rótta a köröket, majd mikor megunta/elfáradt, átugrott a röhögve ülő osztálytársai feje fölött, és meg sem állt a Balatonig. Erre aztán két kiló döbbent csendet kapott. Végül a legtöbben röhögve tapsolni kezdtünk.