A Balcsi Bohócai [BEFEJEZETT]

29 ° MIVAN TIZENEGY?!

A nyüzsgés meglehetősen nagy volt, és leginkább tanácstalan. Senki nem értette miért kellett most így odacsődülni. Amíg el nem kezdődött a hegyibeszéd, a vízibombás brigáddal (Zalán nem volt ott, szerintem érthető) egy külön asztalhoz ültünk megtárgyalni a megtárgyalandót.
- Lehet lemegyünk a partra - dobta be Jazz.
- Nem érnénk vissza vacsorára - vágta rá Vörös, és igaza volt. Körülbelül másfél óra volt még vacsiig.
Ötleteltünk volna még, ha Tábornok nem int csendre minket. Mindannyian visszaslisszoltunk az asztalunkhoz, és tényleg csendben vártuk mi lesz.
- A kollégákkal - csapott a közepébe Tábornok -, kitaláltunk egy kompromisszumot. Mivel elég szépen kisütött a nap, lemehetünk a Balaton-partra.
Erre felbolydult az ebédlő. Jazz elégedett vigyorral Vörös felé fordult aki csak egy szemforgatással jelelezte, hogy részéről bekaphatja. Dorka majdnem felborult a székével, hogy odatartsa nekem a kezét, amibe vigyorogva bele is csaptam. Az önfeledt újongás körülbelül tíz másodpercig tartott, mert Tábornok felkapott egy kanalat és elkezdte vele csépelni az asztalt. Itt meg kell jegyeznem, hogy szegény asztal.
- Jelezném, hogy vacsorára ettől függetlenül vissza kell érni, úgyhogy a saját időtöket lopjátok a bulizással! - szavalta emelt hangon (nem mintha nem beszélne mindig emelt hangon) a tipikus tanár szöveget Tábornok. - De vacsora után lehet róla szó, hogy lemegyünk a fagyizóhoz - tette hozzá. - Mehettek! - hessegetett a kezével, amikor látta, hogy csak nézünk rá.

°°°°

Erre az alkalomra a fiúk előkerítették a JBL-t, hogy lehozzák a partra. Azt mondjuk nem tudom, hogy eddig hol rejtegették, mindenesetre a lefelé vezető úton már megvolt, úgyhogy abból állt az út, hogy Szekér hozta a JBL-t, mindenki más meg ugrálva ment az úttesten, a tanárok legnagyobb örömére.
- Á! FONSI! - üvöltött a JBL-ből, mire a legtöbben lefagytunk.
- Komolyan? - kiabálta Málna. - Ez már lejárt!
- AUTÓÓ! AUTÓÓÓ! GYERE, GYERE, GYERE KISMADÁR! - visította Jazz a Pamkutya verziót. Vihogva csatlakoztunk, így az út hátralévő része azzal telt, hogy túlkiabáltuk a Despacitót, ahol meg elfelejtettük a szöveget, túlhümmögtük.
Aztán, amikor leértünk a partra, a tanárok nem kerteltek túl sokat, olyan három perc után már önfeledten pancsikoltunk. Természetesen a hangszóró társaságában, mert Szekér van olyan rics bics, hogy vízálló legyen a JBL-e.
Dorkával és Jazzel biztosan teljesen rendeltetésszerűen használtva a matracot, felkapaszkodtunk rá oldalról, és ránk hárult a nemes feladat, hogy vigyázzunk a hangszóróra. Ergo mi süketültünk meg a legjobban. A Barbie girl alatt, amit a fiúk fejhangon visítozva énekeltek, Zalán somfordált oda hozzánk. Úgy tűnt engem nézett a leggyengébb láncszemnek, mert odaúszott hozzám, és köszönés nélkül belekezdett a mondókájába.
– Figyelj, tudom, hogy nagyon köcsög voltam. – itt tartott egy kis hatásszünetet, amit én stílusosan egy szemforgatással töltöttem ki. – Oké, ezt igennek veszem.
– Veheted is – szúrta oda Dorka.
– És igazából csak azt akarom mondani, hogy bocsánat – mondta tovább zavartalanul. Nem tudtam mit mondjak erre. Ha azt mondok neki, hogy húzz a francba, akkor én leszek a következő köcsög a gólyák szemében, viszont ha szt mondom hogy semmi baj, akkor meg basszus tényleg én leszek a gyenge láncszem. A patthelyzetnek Márk vetett véget, szo szerint, mert egy jól irányzott artikulálatlan kiáltással (visítással) rávetette magát Zalánra.
– Ember, mi a… – kerekedett el a kék szempár, aztán a következő pillanatban elmerültek. Zalán és Márk. Márk és Zalán.
Jazz előrébb kúszott a matracon, nem mintha így lelátott volna a víz alá. A hatalmas déli parti víz alá.
– Szerinted megfulladnak? – kérdezte szórakozottan Dorka.
– Hát remélem nem, vagy mehetünk tanúskodni – motyogtam, és én is kinéztem. És amilyen az én szerencsém, egyből orrba is talált Zalán délcegen feltörő feje, Jazzt pedig csak majdnem Márké.
– Hülyék! – kiabált rájuk Dorka, aztán felém fordult. – Ööö…
– Vérzik? – kérdeztem a kezem az állam alá kapva. Legalább a matrac maradjon tiszta. Dorka csak állt és nézett. – Szóval vérzik, király. Van valakinél papírzsepi? – néztem körbe halál nyugodtan. A többiek csak pislogtak. – Istenem, csak vérzik az orrom, ennyitől nem tört el! Sose láttatok még verző orrot?
– A filmekben valahogy menőbb… – nyelt egyet Jazz.
– Ja, az biztos, de ha nincs senkinél zsepi akkor problémában vagyunk – jelentettem ki, miközben az orrom vére a tenyerembe csöpögött.
– Vécépapír? – vetette fel Szekér.
– Jó ötlet! – mostam le a kezem vidáman a Balcsiba, és elindultam kifelé.
– Nemes Zsanett hova megy? – kiáltott utánam ofő néni, mire megfordultam. Szinte láttam, ahogy a vér úgy fut ki az arcából mint a kengyelfutó gyalogkakukk.
– Vérzik az orrom tanárnő! – mutattam fel a piros tenyerem, mintha nem lenne nyílvánvaló.
Mire kettőt pislogtam, Vörös mellettem termett, és bar nemigen szorultam rá, kikísért, és segített elmenni a toi-toi-ig. Nem mintha magamtól nem ment volna, de úgy tűnik az összes osztálytársam közül csak ő látott orrvérzést.

– Kell még? – nyújtott felém egy adag nagyon gusztusos félfamentes vécépapírt.
– Nem kösz, asszem elállt – húztam ki az orromból a bajszomat. Azaz a vécépapírt, amit nagyon szakszerűen belegyűrtünk.
– Legalább nem lesz agyvérzésed – rakta le a guriga tetejére a fel nem használt adagot. Csak hogy legyen valami az utókornak.
– Az biztos. – Elkezdtem összeszedni az orrom által összemaszatolt papírgalacsinokat. Volt egy pár.
Az ízlés műanyag ajtón kilépve kidobtam a galacsinokat a kukába (toi-toi vécében túl nagy luxus egy kuka), és a Balaton felé vettük az irányt.
– MIVAN, TIZENEGY?! – kiáltott rám egy nyilván nagyon értelmes ismeretlen srác, aki nyilván látta a kis műsorunkat. Körülötte a háreme, nágy lány úszkált, meg még néhány nagyon jampi helyihülye. Mind teleszájjal röhögött a hatalmas poénon.
– Életed fénypontja lehetett ez a pillanat, de komolyan – vetette oda neki lesajnálóan Vörös. – Mennyi ideje vártál erre? – Ezzel a híres mondattal hagytuk ott a társaságot, és gázoltunk tovább a vízben a többiek felé.
– Barmok – jegyezte meg Jazz, aki ezek szerint látta a világ legnagyobb oltásának ellövését. Szekér, Hurri, Dorka és Márk helyeslően bológattak. Eszerint ők is.
– Ja, na mindegy, történt valami egetrengető, amíg nem voltam itt? – érdeklődtem.
– Voltunk, Narcisszusz – morogta Vörös, de azért ottmaradt a vízibombás társasággal.
– Zalán elhúzta a csíkot – tájékoztatott Márk.
– De úgy tűnik nem sokáig – intettem a fejemmel a kifelé igyekvő hetedikesek felé.

– Honnan az istenből van neked nektarinod a negyedik napon? – bámultam Jazzre, aki képpennkiemelt a strandtáskájából egy doboz gyümit.
– Hát hoztam – vonta meg a vállát, és beleharapott egy nektarinba.
– Ki kellett volna dobni mindent kedden – jegyeztem meg, de azért kikaptam egyet a nektarinos dobozból, és majszolni kezdtem.
– Jöttök Doblézni? – pattant mellénk Dorka. Látszólag már senkit sem érdekelt, vagy csak szimplán nem tudták, hogy eredetileg én hoztam a Doblét. – Most leverem Vöröst, érzem! – jelentette ki Dorka.
– Ja, eddig az a rakoncátlan Mars volt rossz helyen, de mostmár helyesen áll az univerzum – mondtam, miközben feltápászokdtam, és elindultunk Vörösék felé.
Egész nagy csapatot hozott össze így a végére Vörös, sok hetedikes ült körülötte, és az osztálytársaink közül is. Levágtam magam Pemzli mellé, Dorka meg mellém.
– Visszaengedtem Cimborát – újságolta Pemzli vigyorogva.
– Remélem nem megint Márk hajában landol – vettem fel a nekem osztott lapokat.
– Ja, szegény már így is annyit volt szárazföldön, csoda hogy túlélte. Egyébként nem is értem hogy került Márk hajába, tök hideg a víz…
– Biztos Márk felmelegítette – hajolt előre Dorka, hogy lássa Pemzlit. A beszólására kapot egy egészséges „Pffft”-t tőlem.

Szóóval, én is utálom az ilyeneket olvasni, úgyhogy rövidre fogom: nagyon köszi az 1K+ megtekintést, honnan kerültetek ide? O.o És külön gratu azoknak, akik túlélték az első részeket, geez egy éve milyen szarul írtam xd

Szóval csak ennyi, köszi megint, engedlek a dolgodra :P