A Balcsi Bohócai [BEFEJEZETT]

25 ° Dorka a sarkára áll

Csodásan indult a reggel.
Hatkor már felkeltem, és mentem volna ki, mert egész nap csak reggel üres a függőágy.
Felkaptam magamra egy farmershortot meg egy fehér pólót, hajamba meg raktam egy fehér-kék csíkos hajpántot. Felkaptam a tornacsukámat mert szandálban nem túl kellemes a hajnali harmat.
Magyarán szólva készen álltam a hatalmas zarándokútra az udvar egyik feléből a másikba.
De amikor ki akartam nyitni az ajtót, a kilincs hátulján valami trutyi fogadott.
Halkan kármokodva elhúztam a kezem a kilincsről és magam felé fordítottam a tenyerem.
– Mi a rák… – kerekdett el a szemem amint megláttam a leginkább hígfosra emlékeztető trutyit a kezemen. – Áh… fúj! – Aztán megszagoltam a cuccot. Jó illata volt… nagyrészt mentolos keveredve egy kis gusztusos porral.
Aztán az ablak felől fojtott hangú röhögést hallottam.
Észrevétlenül arra fordítottam a fejem. Ki más lehetett volna az ha nem Hurri Márk meg Málna? Ezeknek mindig bele kell kevernie magát valmi hülyeségbe. Az első gondolatom az volt, hogy képen törlöm őket a fogkrémes kezemmel.
Aztán bevillant a tiszta zsenialitás az agyamba.
Odaléptem a csaphoz és lemostam a cuccot a kezemről. Aztán egy gyir mozdulattal a kezembe kaptam a fogkrémemet. Zsebre vágtam a tiszta zsenialitást és a zsebemben elkeztem letekerni a tetejét, miközben az ajtóhoz léptem és a nevetés hangját követve a három fiúhoz léptem.
– Ez jó gyerekes volt – szólítottam meg a fiúkat unottan, de közben a szívem majd' kiugrott, úgy reménykedtem benne, hogy ne vegyék észre a kis utazós fogkrémet a zsebemből kilógva.
– Köszönöm – vigyorgott Márk.
– Szóval te találtad ki – villantottam rá egy ,,mindjárt meghalsz csak figyelj” mosolyt.
– Leginkább én. – Márk még mindig vigyorgott.
– Akkor ezt fogadd el tőlem jutalmul – rántottam elő a fogkrémet és legalább a felét a homlokára nyomtam.
Hurri és Málna döbbenten állt, az ablakon túlról pedig feltörő nevetés hangzott fel.
Visszafojtott nevetéssel fordultam meg és sietős léptekkel bementem a házba.
– Azt a rohadt! – fogadott Jazz. Vigyorogva, ami belőlem is kicsalta az eddig elfojtott nevetésem.
– Nem volt rossz – hallatszott egy hang. Átnéztem Jazz válla felett és Dorkát láttam, ahogy szenvtelen arckifejezéssel a szekrénynek támaszkodik.
A szemébe néztem, de nem volt benne semmi.
Aztán inkább elfordítottam a fejem az ablak felé, ahonnan is még mindig meredten bámultak minket. Hurri és Málna kerek szemekkel, Márk meg… fura volt. Mérgesnek kellett volna lennie, ehhelyett félodlasan mosolygott és nem tudom… csodálattal nézett rám.

°°°°

A reggelinél újfent külön ültem volna, ha a tanárok rám nem parancsolnak, hogy én bizony a csapatommal fogok ülni, mert reggeli után eredményhirdetés.
Amikor levágtam magam az asztalhoz már nagyban folyt a Nutellás kenyér zabálás. A legnagyobb kémikusok (Betti, Zalán, Pemzli) is tiszteletüket tették, ők azzal kísérleteztek, hogy ,,egészségesen étkezzenek”. Nutellás kenyeret kombinálták a zöldségekkel. Tapasztalatból tudom, hogy ez a ,,Ne próbád ki otthon” kategória de reggeli hangulatomban még vagyok olyan köcsög, hogy jól van pajtikák, most tanultok egyet s mást az életről magyarul hagyom, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg. Ennyire magyar lennék?
Mindenesetre hagytam, hogy azok ott hárman megalapozzák a holnapjukat, és az asztalnál ülőkre vándorolt a tekintetem. Egyedül Szifonka volt valamennyire tudatos étekző, két zsömlét evett, az egyikben baracklekvár a másikban sonka. Igen, ő volt a tudatosabbja.
Márk összehúzott szemekkel fürkészett, amióta csak leültem, és okyan cinkos volt a mosolya, hogy a hülye is tudta volna, hogy revansot akar venni a fogkrémesért.
Vágtam neki egy hasonló grimasz, mint a saját feje, és ha már fogkrémnél tartunk…
– Maradt egy kis fogkrém az orrodon – közöltem egy enyhén ördögi vigyorral.
– Nem tetszik ne nézz – vigyorgott vissza határozottan ördögien, mire halványan elvörösödtem. MIÉRT?!
Ezek után csendben megettem (mert nem vagyon egy a tömegben) olyan három-négy nutellás kenyeret.
A tamárok be is váltották az ígéretüket.
Mikor Jazz végzett a reggelivel (most nem láthattam hány nutellás kenyeret nyom be), a székem mellé jött.
– Mondom a tervet – közölte. – Most fogjuk magunkat, és kilövünk, hogy minél előbb elpakoljunk és kitakarítsunk. És akkor…
– Nemnem – támaszkodtam a szék támlájára, és a tanári asztal felé mutattam, ahol Tábornok éppen felállt, hogy mindenkit csendre intsen, és visszaparcsoljon a helyére.
Jazz egy ,,Ó!” kíséretében eliszkolt az asztaltól, és rá egy pillanatra el is kezdődött a ,,Most mindenki szépen visszaül a helyére!” című műsor.
– Pille – pisszegett Márk az asztal másik végéről, mire odafordultam. Egy rakás kíváncsi szempár fogadott. – Mi lesz most? – intett Márk a fejével Tábornok felé.
– Eredményhirdetés – válaszoltam kicsit megrökönyödve.

Nem nyertünk. Ki gondolta volna? Szekérék viszont igen. Ki gondolta volna? Az ő csapatuk elég összeszedett volt, a miénk kevésbé, Hurriét pedig Dorka elszigetelődését követően már csak a Szentlélek tartotta össze. Így egy csinos kis második helyet zsebeltünk be, amiért kaptunk egy rakás Maoamot jutalmul meg még valami csokit, ami leginkább a Balaton szelet gagyi koppintásának ment el. Az ízéről meg ne is beszéljünk… hát igen, a tanárok értenek a lekenyerezéshez. „Álljatok össze, és kaptok csokit!”.
A part felé sétálva Szekérék társaságában csak hallgattam a beszélgetést, néha velük nevettem, de egész végig az járt a fejemben, hogy ez az egész verseny tulajdonképpen úgy volt hülyeség, ahogy volt. Sokkal összetartóbb lett a csoportunk attól, ami a versenyeken kívül történt.
Igen, én így nyugtattam magam amiatt, hogy nem nyertünk és egész hatékonyan ment.
A parton már érdekesebb dolgok történtek, ezért nem tudtam több figyelmet szentelni a belemagyarázásomnak.

A feltámadó szélben nagy nehezen leterítettük Jazz plédjét, és a táskáinkkal lenehezékeltük a négy sarkát. Jazzel, Khaleesivel, Vörösékkel meg az ikrekkel leültünk a dinnyére, tőlünk nagyok komoly, fél méteres távolságra a fiúk a mi osztályunkból, más irányba Fanni meg Emma az osztálytársnőik táraságában. Dorka is nem messze ült tőlünk, a törölközőjén, éppen bekente a kezét naptejjel, amikor Márk hirtelen odalépett hozzá.
Vörös szervált egy újabb társast (Panic labet), és éppen azt próbálta negfejteni, hogy hogy működik, kommentárral ellátva, az ikrek meg Jazz pedig segítettek neki. Én is néztem, de a szemem sarkából Márkra és Dorkára figyeltem. A fiú mondott valamit a szőkének. Nem is, inkább kért, mert utána Dorka bólintott, és kelletlenül felállt, majd követte Márkot a nem messze lévő nyilvános vécé mögé.
– Hé, hé! – ragadtam meg Jazz vállát, amitől felszisszent, mert le vokt neki égve. – Gyertek, ez érdekes lesz! – néztem rá és Vörösre felváltva.
– Mi van? – kérdezte az utóbbi.
– Gyertek! – ragadtam meg a csuklójukat és húzni kezdtem őket Dorkáék felé, akik a vécé mögötti placcon álltak egymással szemben, Dorka unottan, Márk meg magyarázott.
– Nem akarok a része lenni a melodrámátoknak! – tépte ki Vörös a csuklóját a kezemből, aztán észrevette Márkot és Dorkát. – Ó! Vagy talán mégis…
Jazz a vécékonténer mögé bújt, Vörös meg én pedig egy-egy terebélyes platánfa árnyékából hallgattunk a beszélgetést. Dorka éppen megunta a rizsát és félbeszakította Márkot a keze felemelésével.
– Jól van, értem én – közölte kinérten, aztán hangnemet váltott. – Csak szeretném ha tudnád… hogy engem rossz ponton ért, amit Pillével csináltál tegnap azok után, hogy… tudod – az utolsó szavakra közelebb kellett hajolnom, mert Dorka egész halkan mondta.
– Hát ööö… – ácsorgott Márk totál lefagyva.
Dorkának lángba borult az arca, és mi, a külső szemlélők a fa és a toi-toi vécé mögött próbáltunk minél jobban szobanövény üzemmódba kapcsolni, mert bár Dorka az utóbbi egy napban nagyon csendes volt, tudtuk, hogy mi következik az ilyen elvörösödés után.
– Hát ööö? HÁT ÖÖÖ?! Hű, bazdmeg ez egy olyan kibaszott szociális válasz volt, hogy csak egy kurva gratulációt remélem elfogadsz tőlem, te ,,szociális” geci – tárta szét a karját mérgesen Dorka, aztán lecsapta a combjára a kezeit.
Elkerekedett szemmel fordítottam Vörös felé a fejem, aki határozottan élvezte a dolgot. Kárörvendően vigyorogva lesett ki a platán mögül. Aztán visszafordítottam a fejem a páros felé, és a szám elé kaptam a kezem, hogy ne röhögjek fel hangosan.
– Én… – nyelt egy nagyot Márk – én sajnálom… és… hát igazából nem is tudom, miért csináltam. Pille szép lány meg minden, és hát leginkább ezért… – elvörösödtem. Szó, mi szó, Már nem volt éppen… visszataszító jelenség.
– Aha – mérte végig Dorka Márkot. – Szóval kalandozni akartál, hm?
– Mondhatjuk. De…
– Ez kész! – nevetett fel Dorka kínosan. – És én meg egy ilyenbe habarodtam bele! Na jó, ennyi! Kösz ezt a kurva jó bocsánatkérést, Pille amúgy előjöhettek a fa mögül – nézett a szemembe vigyorogva, mire én is vigyorra húztam a szám. – Felvettétek? – kérdezte vidáman Dorka, ahogy Vörös meg Jazz is előjöttek és hárman karöltve otthagytuk Márkot.
– Én nem – vigyorgott Vörös.
– Ú, baszki pedig az nagy lett volna! – csapott a homlokára Jazz.
Én visszanéztem a vállam fölött Márkra, aki még mindig csak állt. Halványan rámosolyogtam és visszafordultam Dorkáék felé.