A "fekete" gyémánt [Paulo Dybala]

4.rész

× Paulo Dybala szemszöge ×

Reggel beértem az edzésre és a kocsimat leparkoltam. Ahogy sétáltam befelé a központba láttam,hogy Matthijs kocsija nincs itt. Bementem az öltözőbe és már ott találtam a srácokat.

-Sziasztok!-köszöntem majd a táskámat ledobtam a földre.

A fiúk egész végig kiabáltak,ökörködtek és hülyéskedtek. A pályára kiérve az edző kiosztotta a feladatokat. 15 kör futás. Remek. Futás közben azon gondolkoztam ha nincs itt Matthijs akkor vajon Stephanie is elment vele. A gondolataimból Cristiano zökkentett ki.

-Mivan veled öcskös? Nem ilyen szoktál lenni.-kocogott mellettem.

-Semmi. Csak észre vettem,hogy nincs itt Matthijs.-mire egyre gyorsabban futottam.

-És ez miért érdekel ennyire?-húzta fel a szemöldökét.-Csak nem,hogy magával vitte e a húgát?-mosolygott.

Löktem rajta egyet nevetve és futottam tovább. Az edzés hála istennek most csak 2-ig tartott. Gyors be rohantam a tusolóba. Vissza mentem az öltözőbe a cuccaimért,hogy elindulhassak haza.

-Na mivan Rómeó?-szólt nekem Cristiano.

Erre a csapattársaim is felkapták a fejüket.

-Csak nem a kis Stephanie?!-kérdezte Miralem.

Figyelmen kívül hagyva őket akartam elindulni mikor Rodrigo "véletlenül" megemlítette,hogy Melany és Stephanie ma együtt töltik a napot. Valami féle "most nagy kő esett le a szívemről" érzés volt bennem akkor. Elindultam haza felé. Gyors be ugrottam még venni valami kaját vacsorára. Mire haza értem addigra elkezdett zuhogni az eső. Természetesen mire a lakásomba értem szétáztam. Bekapcsoltam a TV-t,hogy vacsora készítés közben legyen valami háttérzaj. Előtte gyors letusoltam és neki láttam a tejfölös sonkás tésztámnak. Az eső csak úgy szakadt. Néha-néha egy-egy villám is megjelent az égen. Leültem a kajámmal a TV elé és a telefonomat nyomkodtam. Felmentem Instára és láttam,hogy Stephanie új képet tett ki Melany-val. Percekig csak bámultam azt a képet. Aztán felmentem az oldalára és megnéztem a képeit. "Olyan gyönyörű lány", "Annyira csodálatos a mosolya" Csak ezek a gondolatok jártak a fejemben. Életemben csak egyszer találkoztam vele,de csodálatos volt. Amíg én ezen gondolkoztam egy hatalmas dörgés kikapcsolta az egész világítást a lakásomban. Szuper. Áramszünet van. Telefonom zseblempájával közlekedtem. Hirtelen zajokat hallottam a folyosóról. A bejárati ajtóhoz mentem és a rajta lévő lyukon kinéztem. Csak egy fekete alakott láttam aki a telefonját szorongatja a kezében. Kopogni készül,de mintha valami vissza tartaná. Hirtelen egy hatalmas dörgés volt mikor azzal az elánnal elkezdte verni az ajtót. Telefonom fényével jobban megvilágottam az alakot és akkor láttam,hogy Stephanie az. Gyors hunyorítottam,hogy úgy tűnjön,mintha most keltem volna.

-Stephanie? Mi a baj? Mi történt?-tettem a hülyét.

-Bejöhetek?-kérdezte miközben a rózsaszín papucsát nézegette.-félek a vihartól.-suttogta azt remélve,hogy nem hallom meg,de ez sajnos nem sikerült. Őszintén én sem kedvelem a vihart.

-Gyere be nyugodtan.-álltam arrébb,hogy betudjon jönni. Kicsit remegett láttam rajta,hogy fél.

-Ülj csak le.-világítottam telefonommal az arcába,amit azonnal el is kapott. Olyan gyönyörű volt. Láttam,ahogy a világításával végig néz a lakásomon. Álltam ott és csak figyeltem. Igazából fogalmam sem volt,hogy most mit kéne csinálnom. A vihar kint csak egyre erősebb volt. Láttam,hogy hirtelen össze rézzen.

-Na,hogy most már körbe néztél,mesélj magadról valamit.-ültem le mellé.

Elég szégyenlős volt,de sokmindent megtudtam róla. Hogy az apja elhagyta és utána nem volt könnyű élete.

-Tudod nekem sem volt könnyű. Apám mikor 15 éves voltam rákban meghalt.-néztem bele a szemébe. Láttam benne azt a fájdalmat.-Ekkor döntöttem el,hogy valóra váltom az álmát és profi focistává válok.-még soha senkinek nem nyíltam meg ennyire,mint Stephanie-nak.

Egészen hajnalig beszélgettünk. Láttam rajta,hogy fáradt,de nem akar aludni. Azt hiszem jó társaság voltunk egymásnak. Ránéztem és láttam,hogy vet rám egy utolsó pillantást gyönyörű barna szemeivel és szép lassan lecsukódott a szeme. Szépen lassan felemeltem,hogy ne ébredjen fel és az ágyamba fektettem. Betakartam és becsuktam az ajtót. Megágyaztam magamnak a nappaliban és lefeküdtem aludni. A vihar kezdett szépen lassan abba maradni. A hálószoba ajtóra tekintettem párszor. Fogalmam sincs,hogy milyen érzés volt bennem,de megfogalmazhatatlan. El kellett döntenem,hogy ez barátság vagy több.

Sziasztok! Itt is lenne a negyedik rész!❤❤Kicsit rövidebb lett,mint az eddigiek,de hát ilyen is kell😅😅Remélem tetszett,hogy egy kicsit más szemszögből olvashattátok az eseményeket!😊😊Hamarosan jön a következő rész már Stephanie szemszögéből💕💕💕💕!