Bébiszitter? Na azt már nem!

Korházban....

Hideg járta át a testem, zsibbadt minden tagom, a fejem pedig dübörgött. A sötétségben csak a magány várt. Hiányzott valami, vagy inkább valaki. Szép lassan emlék képek kezdtek leforogni előttem. Egy lány, motoron, verseny, baleset.
"Ki ez? Ő én lennék?"
Majd egy arc, egy gyönyörű szempárral. Valamiféle fájdalmat éreztem, amiről nem tudtam megmondani hogy hol és milyet. Minden olyan üres volt, de az arc mosolyra húzta a száját, amitől robbanásszerűen jutott eszembe minden.

Kipattantak a szemeim és kapkodni kezdtem a levegőt. Felébredtem.
Körbe vezettem a tekintetem és rájöttem, hogy egy korházban vagyok. A hideg amit eleinte éreztem az a nyitott ablak volt, és a fájdalom a mellkasomból jött. A hiány fájdalma volt. Valaki hiányzott nekem, de nem tudtam ki. Emlékeztem hogy láttam valakit álmomban, de foggalmam sem volt, hogy kit. Egy-két perc után kezdtek visszatérni az érzékeléseim. A látásom kitisztult, végre hallottam, és éreztem.
Délután fele járhatott. Egyedül voltam a szobában. A velem szemben lévő TV-hangosan elindult a híradó. A belesetemetközvetítették és reakciókat amit kiváltott. Gyors a felvételrenyomtam,hogy később is vissza nézhessem, de egy olyan képsort is leközöltek, amitől eszetlenül nyomkodni kezdtem a nővérhívót mert szükségem volt valamire ami kiüt.
Jade az esésem után nagy mellénnyel ment oda egy sráchoz akivel mint a jóbarátokkal úgybeszélt és dicsekedett. Nathan volt.
A nővér bejött és nagy kapkodás után sietve ki is szaladt az orvosért. Újra és újra lejátszottam a jelenetet. Potyogtak a könnyeim. Csak némán ültem és hagytam hogy utat törjenek maguknak.
Olyan 10x nézhettem meg mikor felocsúdtam és észre vettem, hogy a barátaim, a menedzserem, az orvos,a nővér még a szüleim is és NATHAN csendben ülnekés feszülten, ugrásra kész várnak rám.
Lassan végig néztem mindannyiukon. A szemem Nat-en elidőzött, aki hol engem, hol a TVt nézte. Az arca a szivárvány minden színében játszott.
Majd lassan a nővérre emeltem a tekintetem.
-Adja be! Nagyon kérem adja be!!- nyújtottam a könyökhajlatomat fáradtan. A hangom erőtlen volt és halált vágyó.
- Ne!-csúszott ki halkan Nat ajkai közül félelemmel telin.
-Nézze kisasszony! Jól van?-kérdezte az orvos.
-Nem.-válaszoltam halkan akár egy haldokló.
-Tudnia kell, hogy hatalmas szerencséje volt! Példátlan! Törése nem volt viszont igen súlyos zúzódások borítják a testét! Volt belsővérzése is de azt rendbe tettük még időben. Viszont erős agyrázkódása volt, úgy hogy pár napig bent kell tartsuk.
-Adja be!-tartottam felé a kezem válaszképp. A doki nagyot sóhajtott és kitessékelt mindenkit, hogy hagyjanak magunkra Nathannel. Én meg azon agyaltam hogy elharapom a nyelvem. Akkor vége szakadna ennek a rémálomnak.

Hallottam ahogy Nathan nagy magyarázkodásba kezd, de hogy mit mondott az nem jutott el hozzám. Teljesen lezártam és csak bámultam a képernyőt. Nem tudtam értelmezni az érzéseket melyek beleptek. Ismeretlenek voltak számomra. Egy órányi próbálkozás után sírva, feladva hagyta el a kórtermet.

Minden nap meglátogattak a többiek, hoztak valami kis ajándékot hogy segítség a gyógyulásom. Nem értették hogy nem fizikailag vagyok összetörve, hanem lelkileg. Hátbadöftek. Csúnyán. A tettest pedig sose láttam ezekben a napokban.

********
Sziasztok!
Köszönöm a sok bíztató kommentet és a türelmeteket! Nagyon sokat jelentenek nekem!
Ez egy rövid rész lett vagy inkább fogalmaznék összekötő résznek. Igyekszem előállni a kövivel! Páran aranyosan azt mondtátok, hogy kikéne adjam ezt a könyvet. Nos, ha elég híres lesz és kedvelt itt a Wattpadon, akkor elviszem egy hozzáértőhöz, akivel ha kell kicsit átalakítom és akkor megpróbálom kiadatni. :) Persze csak akkor, ha látom hogy megéri :)
Még egyszer nagyon köszönök mindent és további jó olvasást! ♡