Bébiszitter? Na azt már nem!

A bál...

Idegesen toporgtam a színpad mögött, várva, hogy túl essek a nyitó beszédemen, de a másodpercek csigalassan teltek. Elkezdett megtelni a tornaterem lelátója is. Csalódott, szomorú és összezavarodott voltam.
Végre elérkezett a pillanat, amin már annyira át akartam esni, de mikor felértem a színpadra, úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld. Az egész testem remegett és nem jutottak eszembe a szavak. Kétségbeesetten pásztáztam a sorokat, ahol barátaim bátorítóan integettek. A szívem dobogását a fülembe hallottam, a nyelvem zsibbadt és úgy éreztem meggyulladok. Brian látva a hezitálásom, improvizált és elindítta azt a zenét, amit a beszéd utánra szántunk, segítve ezzel a tanulók de elsősorban az én hangulatom oldódását. Míg ment a zene sikerült kicsit feleszmélnem a kábulatból, de az állapotom így is gyászos volt. A zene vége közeledtével lassan felemeltem a kezem a mikrofonhoz és bekapcsoltam azt. Egy utolsó pillantást vetettem a várakozó diákokra, tanárokra, majd a lelátó tetején megpillantottam azt a fiút, akinek a látványából erőt meríthettem. Az idegen, frakkban, fekete, bőrborításos, elegáns álarcban mosolygott rám. Nagyon reméltem, hogy Nathan az, de a több mint fél arcát kitakaró maszkban és a félhomályban teljesen felismerhetetlen volt. Véget ért a zene. Vettem egy nagy levegőt és neki kezdtem a beszédnek.
A szöveg meghatóra sikeredhetett, mert a lányok csak törölgették a szemüket a sorok között. Mikor végeztem, azt hittem leszédülök az emelvényről, így Brian felsietett es mint egy lovag lekísért. A többiek szép gesztusnak vélték, de igazából megmentés volt a megszégyenüléstől.
Mire visszapillantottam, az álarcosnak hült helye volt.
Az este folyamán rengeteg gratulációt és dícséretet zsebeltünk be, de szívem szerint egy kád meleg vízben üldögélve sírdogáltam volna. Rengetegen keringőztek (hála a kötelező első éves táncóráknak és a szakkörnek), lassúztak, vagy csak álldogáltak üdítőt iszogatva. Épp teát öntöttem magamnak és Briannek, mikor a neki szánt adagot valaki kivette a kezemből. Elképedve fordultam hátra, de alig pár centi választotta el az arcunkat a korábban látott álarcossal. Mindenki ruhájára rá volt tűzve a neve és osztálya, de neki nem.
Míg én ledermedten álltam, ő az egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból, megsimogatta az arcom, lassan közelebb hajolt és az ajkaimra súgta.
-Bocsánat kisasszony, de ezt most kisajátítom!-vissza hátrált, majd mosolyogva eltűnt a tömegben.
A nagy hangzavarban nem tudtam beazonosítani hang alapján, de az illata ismerősen vadító volt.
-Minden rendben?-Brian hangja hozzott vissza a jelenbe.
-Ömm persze. Van egy fekete, bőr álarcos is köztünk név nélkül. Nem tudod ki az? Nem lehet hogy Nathan?
-Hmmm....Lehet, bár nem hiszem. Miért jött volna el?
-Mondasz valamit.
Brian, Arthur és még néhány fiú osztálytársam felkért táncolni, utána pedig én kértem fel Emilyt, hozzánk pedig egy kis idő után Arthur is csatlakozott. Hármasunkbólt hírtelen kirántott egy erős kar, és úgy behúzott a tömegbe, hogy a barátaim nem tudtak utánam kapni. A tettes egy névtábla nélküli zöld álarcos, fehér inges fiú volt. Nem kellett a neve, ahhoz hogy tudjam ki az. Erősen ráfogott a derekamra és magához préselt.
-Engedj el!
-Eszem ágában sincs kisegér! Tudod mennyit kerestelek?-vigyorgott gonoszul. Mikor a kezeit elkezdte feljebb csúsztatni a derekamról, egy fekete zakó nyúlt át a vállam fölött, Mr. Zöldfufru felkarját elkapva és mély hangon csak ennyit mondott.
-A hölgy az én partnerem!
-Ki a fasz vagy te ember?-háborodott fel Zöldike.
-Vedd le a páromról a kezed! Nem hallottad?
,,A párodról..."
-Úgy láttam, hogy a Szürke Kisegérnek nem volt kísérője! Úgy hogy kopj le!-lökte el, mire az elkapta a tarkójánál fogva, az arcához húzta és hosszasan a szemébe nézve, komoran ezt morogta:
-Ő az enyém! Megértetted? Ne merészelj hozzányúlni, mert a kezed összes csontját szilánkosra töröm!
A fiú ijedten kihátrált a táncparkettről.
Az az álarcos idegen védett meg, aki az este folyamán már harmadszorra jelent meg. Mikor felé fordultam, az egyik karját felémnyújtva meghajolt.
-Szabad egy táncra hölgyem?
-Ezer örömmel uram!-mosolyogtam rá hálásan.
Jobb kezét lassan a derekamra vezette, a ballal pedig a jobb kezemért nyúlt és lassú keringőbe húzott.
Csak úgy elmerültünk az ütemek és a hangok által alkotott múzsika folyamában. Minden mozdulata kifinomult volt és eleganciáról árulkodott. Fűszeres illata, a megbízhatóság és védelem amit sugárzott felém, az az erő, ami belőle áradt, teljesen elbódított.
Több számot táncoltunk végig fáradhatatlanul. A fények csak úgy csillogtak, ahogy visszaverődtek az üveg dekorációkról. Mintha csillámporban hemperegtünk volna.
Miközben forgatott, a ruhám fodrai csak suhogtak a levegőben. Mikor szembe érkeztem vele, az eddigieknél is közelebb húzott magához és a fülembe súgta.
-Gyönyörű vagy!-majd az arcát lassan az enyém elé fordította és puha ajkaival hosszas, forró csókba vont. A szívem a torkomba éreztem, a hasamban eddig alvó pillangók teljesen elleptek. Az egész testem felforrósodott és intenzíven reagált. Egy ember volt, aki kitudta ezt váltani belőlem.
A hangzavarban és a hatalmas tömegben ez a jelenet senkinek nem vonta fel a figyelmét, senki nem vette észre, én pedig csak hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon.
Eltávolodott és az ajkaimra suttogta:
-Köszönöm a táncot Hercegnő!-nyomta meg az utolsó szót.
-Megtisztelt!
De az ajkaink közti táv nem nőtt, továbbra is centik választottak el. Tekintetemet az övébe fúrtam és csak mosolyogva bámultam a ragyogó íriszét, mely a lelkében rejlő mély érzelmeknek, titkoknak az őrzője.
A hosszabb kaladozásunkat a hangosbemondó szakította félbe. Sarah néni, a bál szervező tanára állt a színpadon és hírdette meg az After Party helyszínét és időpontját a diákoknak. Viszont mire visszafordultam, a rejtélyes partnerem felszívódott. Szomorúan álltam és néztem a hült helyét, mikor Emily ugrott hátulról a nyakamba.
-Jajj Csajszi! Hol voltál? Úgy aggódtunk! Nagyon eltűntél! Kerestünk!
-Jajj bocsi! A hülye Mr. Zöldfufru rángatott el, majd végül egy fiú segített megszabadulni tőle, utána meg itt táncolgattam.
-Hogy ki segített?-nézett rám érdeklődően Arty.
-Az a baj, hogy nem tudom. Nem láttam a névkártyáját.
-Ooo az pech!-biggyesztette le a száját a barátnőm.
-Na menjünk át hozzátok átöltözni!-indult minket felkarolva barátunk. A suli előtt beszálltunk egy taxiba és haza felé vettük az irányt.