Történetek Büszke Birtokról - Kion x Tiifu

Kion x Tiifu - 11.rész - Mélység

Kion szemszöge:

Már egy ideje szótlanul mentünk egymás mellett Tiffuval.
Végül én törtem meg a csendet.
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem kedvesen.
- Az igazat megvallva...de. - válaszolta és ami azt illeti megértem, ugyanis már hosszú ideje úton voltunk.
- Akkor pihenjünk le itt. - álltam meg, ugyanis egy nagyobb barlang bejáratához értünk.
- Oh nézd, ott valami világít! - nézett fel Tiffu a mennyezetre.
És ami azt illeti tényleg egy kevéske fény szűrődött át a mennyezet falán.
- Ez azt jelenti, hogy közel vagyunk már a felszínhez. - mondtam mosolyogva.
- Oh...végre kijutunk innen. - mondta izgatottan és ugrott egy nagyot, jelezve izgatottságát.
- Akkor siessünk! - mondtam neki mosolyogva és elindultam.

- Kion... nézd az lesz ott a kijárat. - mondta egy nagyobb fény forrás felé mutatva.
- Oh igazad lehet. - mondtam és elindultam.
- Verseny a kijáratig! - mondta izgatottan Tiffu és szaladni kezdett, majd én is így tettem.
Ám ekkor megláttam egy tátongó lyukat köztünk és a kijárat között.
- Tiffuuuu.... állj meg. - ordítottam neki, de ő nem figyelve rám tovább futott.
Gyorsítottam a tempómon és teljes erőmből futottam. Végül a szirt előtt becsúsztam elé, így megállítva őt.

Tiffu szemszöge:

Futottam a kijárat felé, majd hátranéztem Kionra.
Azt ordította, hogy álljak meg, de én nem álltam meg. Végül észrevettem, hogy mért ordított le.
Egy hatalmas gödör tátongott előttem.
Próbáltam fékezni, de nem voltam elég gyors. Az utolsó pillanatban Kion csúszott be elém és az ő segítségével sikerült lefékeznem. Így én sikeresen megálltam a tátongó lyuk előtt, viszont Kion leesett.
- Úristen Kion... - ordítottam, majd elkezdtem sírni. - Neee... - estem össze és az arcomat ellepték a forró könnyeim.
Ekkor Kion hangját hallottam meg.
A lyuk felől jött.
Lassan lenéztem a tátongó lyukba és Kion-t vettem észre aki a falba kapaszkodva lógott lefelé.
- Úristen...Kion... annyira sajnálom...ez csak is az én hibám... - küszködtem a könnyeimmel.
- Tiffu... Tiffu... - próbált nyugtatni. - Semmi baj...de ha lehet most akkor... segítenél felhúzni innen. Kezd fáradni a mancsom. - mondta erőlködve.
- Persze...persze... - mondtam halkan még mindig a sírás határán.
- Várj...hozok egy ágat. - mondtam és elrohantam. A fal tövében volt egy nagyobb fagyökér. Azt elhoztam és leengedtem Kionnak. Ő erősen beleharapott és együttes erővel újra vízszintesbe hoztuk.
Kion kimerülten össze rogyott, én pedig kicsit arrébb húzódva lefelé kezdtem el bámulni.
- Sajnálom. - mondtam halkan és peregni kezdtek megint a könnyeim.
- Hé...hé...ne sírj... - állt fel. - Semmi baj... - jött oda hozzám, majd velem szemben megállt, én pedig még mindig lefelé néztem és itattam az egereket.
Ekkor Kion a fejével felemelte a fejem, így muszáj voltam a szemébe nézni.
- Sajnálom. - mondtam megint, ezúttal sírásba torkolva, majd Kion hirtelen megölelt. Én rögtön viszonoztam a gesztust és a mellkasába nyomtam a fejem. És ott sírtam tovább.
- Itt vagyok...itt vagyok... - mondta halkan nyugtatva engem.
- Az... egész...az én hibám... - mondtam szipogva. - majdnem... meg-öltelek. - akadt el a szavam az utolsó szó miatt.
Kion pedig csak egyre jobban magához húzott és tartott, hogy össze ne rogyjak.
- Semmi baj Tiffu...semmi baj..itt vagyok! Már minden rendben. - mondta megnyugtató hangon.
- Szerintem menjünk arrébb, egy biztosabb helyre. - mondta Kion egy kis idő múlva, utalva arra, hogy még mindig a szirt szélénél állunk.
Majd óvatosan arrébb húzott a barlang egy biztonságos zugába.
- Cshh... - nyugtatott még mindig ölelve.
- Ennyi izgalom szerintem épp elegendő egy napra. Feküdjünk le és majd holnapig kitaláljuk, hogy hogyan jussunk át. - mondta Kion lefekve mellém miután nagyjából megnyugodtam.
Én csak beleegyezően bólintottam és becsuktam a szemeimet.
Majd szipogva, szépen lassan elnyomott az álom.