Történetek Büszke Birtokról - Kion x Tiifu

18. rész - SZERELEM

Kion szemszöge:

Bágyadtan keltem. Először nem is láttam semmit. Ám amint észbe kaptam, éreztem egy súlyosabb terhet az oldalomon. Ezután megmozdultam egy kicsit majd éreztem amint a szemhéjaim a szemeimre nehezednek.

Végül nagy nehezen elkezdtem kinyitni őket. A behatoló fény rögtön elvakított, de tudtam hogy most fel kell kelnem. Így nehézségek árán de felnyitottam a szemeimet. Mikor már hozzá szoktam a fényhez, körülnéztem. Először jobbra fordítottam a fejemet, a jobb vállamon egy zöld levél pihent és éreztem amint az alatta lévő sebemet csípi. Erre egy kicsit felszisszentem. Majd a másik oldalamra néztem, ahol egy alvó oroszlánt véltem felfedezni.
- Tiffu? - kérdeztem erőtlenül.
A feje a vállamon pihent, közben a teste végig hozzám simult. A feje az én fejem felé nézett, így tökéletesen láthattam az arcát. Ami most eléggé megviselt volt.
- Jajj, Tiffu! Sajnálok mindent! - mondtam halkan, mire lassan kinyitotta a szemét. Mihelyt észrevette, hogy a szemeim nyitva vannak, felugrott meglepődöttségében.
- Kion! - mondta ugrás közben.
Viszont így felborított engem is egy kicsit az ugrás közben, ami miatt felszisszentem, ugyanis a vállamon lévő seb a talajjal érintkezett.
- Úristen Kion! Sajnálom! - kért bocsánatot, majd eltávolodott tőlem.
- Semmi baj, semmi baj! Csak kérlek ne csinálj ilyet többet! - néztem rá erőtlenül.
Mire rám mosolygott és ekkor könnyek kezdtek el gyűlni a szemében, miközben közelebb sétált hozzám.
- Azt-azt hittem...hogy elveszítelek! - mondta pityeregve.
- Tiffu! - húztam magamhoz közelebb, úgy hogy alig volt már köztünk távolság. - Mindig melletted maradok! - néztem a szemébe és ajkainkat közelíteni kezdtük egymás felé...

- Ahh micsoda páros! - szólalt meg egy jól ismert hang.
- Rafiki? - kérdeztük egyszerre Tiffuval és a hang irányába kaptuk a fejünket.
- Látom Cupido kilőtte nyilát! - nézett le ránk mosolyogva, mire mind ketten kínosan kaptuk el a fejünket a másik irányba.
- No, látom Kion már jobban vagy! Csak kicserélem a kötést és már megyek is! - kacsintott ránk.
Ezután egy hirtelen mozdulattal leszedte a karomról a fa levelet és egy másikat tett a helyére. A fájdalomtól ugyanúgy felszisszentem, mint amikor az előbb Tiffuu rám ugrott. Aztán szó nélkül itt hagyott minket. Eltűnt a fák lombjai között.
Mi pedig Tiffuval összenéztünk és nevetésben törtünk ki.

Mikor abbahagytuk a nevetést így szólt:
- Hát ez kínos volt! - mondta Tiffu és kerülte a tekintetemet.
- Az! - mondtam szótlanul, gondolkodva, hogy most mit mondhatnék.
Csend telepedett ránk.
Tiffu a kijjebb sétált és a csillagokat kezdte el vizslatni. Én is mellé akartam sétálni, de az állapotom nem nagyon engedte.
Végül arra jutottam, hogy ide megszólítom őt.
- Tiffu! - szólítottam meg, mire ő összerezent és gondolataiból kiszakadva felém kapta a fejét.
Nem tudott megszólalni, szóval én folytattam.
- Sajnálom, hogyha megijesztettelek! Nem volt szándékomban. Beszélhetünk? - néztem rá kérlelve.
- Per-persze. - mondta bátortalanul és közelebb sétált.
- Na szóval, hol is kezdjem? - kezdtem kínosan. - Ami a barlangban történt azt én komolyan gondoltam és minden tettem amit csináltam az érted volt. Csakis te érted. Mindent komolyan gondoltam és... és tudod én szeretném le élni veled az életem! - fejeztem be és csak most vettem észre, hogy miközben én beszéltem az ő szeme megtelt könnyekkel és már már a sírás határán volt.
- Köszönöm! - mondta és újra rám ugrott, de ezúttal volt annyi lélek jelenlétem, hogy tompítsam az esést és így ne bánja meg a sebem.
Mind a ketten a földön kötöttünk ki és egymáson feküdtünk.
- Szeretlek! Szeretlek! - mondta elhaló hangon és hozzám simult. Minden egyes mozdulatával egyre jobban. Élveztem a közelségét és ő is. A teste melege olyan jól esett most ezen a kései hideg órán, hogy az elmondhatatlan. Éreztem, hogy végre rám talált egy érzés egy érzés melyet még sohasem éreztem. Sohasem éreztem, ugyanis még sohasem voltam szerelmes.
Jól esően viszonoztam a tettét és én is hozzá simultam, de egy hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam a pozíciónkon, így most én kerülhettem föléje. Ekkor egy pillanatra megálltunk és egymás szemébe néztünk. A pillanat csodás volt. Semmi sem ronthatta el.
- Na hol is tartottunk? - kérdeztem és kacéran rá mosolyogtam.
- Ne beszélj már! Csak csókolj meg! - mondta és közelebb jött, majd megnyalta az orrom.
Nem ellenkezhettem. Le hajoltam hozzá és ajkainkat olyan erősen forrasztottuk egymáshoz, mint senki e földön. Sokáig csók csatáztunk így, de sajnos a levegő hiány sokszor közbe szólt, aztán még ott volt az a tény is hogy én még gyengélkedem, emiatt pedig elég hamar kifárasztottam magam.
Tiffu ezt észrevéve így szolt:
- Jól vagy? - kérdezte.
- I..igen, csak fáradt vagyok! - mondtam lihegve.
- Értem. Akkor jobb ha vissza fekszel aludni! - mondta komoly hangon.
- Igen! - mondtam és lefeküdtem vissza a fekvő helyemre.
- Várj és te? - néztem fel rá, ugyanis épp indulni készült.
- El kéne mennem a szüleimhez. - mondta szomorúan, mire én is szomorúan néztem vissza rá, sőt inkább csalódottan.
- Nem..nem maradsz? - kérdeztem bátortalanul.
Vissza nézett rám és láttam rajta, hogy szívesebben maradna, mint menne.
- Kérlek! - kezdtem el kérlelni.
- Najo! - adta be a derekát.
Én pedig mosolyogva, intettem magamhoz.
Tiffu ezt el is fogadta, így lefeküdt mellém.
Az oldalamra fordultam, figyelve a sebemre és így szóltam:
- Na gyere! - tártam szét karjaimat.
Először csodálkozva nézett rám, majd beleegyezően bólintott, mellé pedig mosolyogott és a mellkasomra feküdt.
Beszívtam illatát, majd hirtelen egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem nyalogatni a füle tövét és a sörényét, ez esetben a bundáját.
- Naa...hagy a bundám! - mondta megbántottan.
- Bocsi! - mondtam halkan és abbahagytam a folyamatot.
- Tudod Kion, nem gondoltam volna, hogy ilyen szeretett hiányos vagy. - mondta komolyan és álmosan.
- Hát mostmár nem vagyok az! Neked köszönhetően! - mondtam büszkén és lecsuktam a szemeimet.
- Jó éjt Tiffu! - szólaltam meg és ezután nem sokára elnyomott az álom.

Tiffu szemszöge:

- Jó éjt Tiffu! - köszönt el Kion.
- Neked is! - mondtam és én is álomra hajtottam a fejem.

Aki most látta volna őket, azok csak két oroszlán kölyköt láttak volna egymás karjaiban aludni, de az igazság ennél messzebb állt. Az igazságot melyet, csak az égiek tudtak, az ősi oroszlánok lelkei, ott fent az égben, a mindenségben. Ők tudták, előre megjósolták, hogy egyszer eme kettő nagy dolgot fog véghez vinni. Külön-külön is erősek voltak, külön-külön is meglettek volna, de Együtt. Együtt még több mindenre hivatottak.
A Sorsuk már rég eldőlt, már csak az a kérdés hogy be teljesítik, vagy más útra lépnek az Élet Nagy Ösvényein.
Ezt viszont senki sem tudta, még Ők maguk sem!

Na hali! Ezzel is megvolnék. Nem nagyon tervezem ezt a sztorit tovább folytatni, így eljött az ideje hogy le is zárjam. Mindenkinek szeretném megköszönni a sok támogatást amit kaptam, a sok kommentet és lájkot. Szóval mégegyszer köszi, és majd találkozunk egy másik történetben.
Addigis további szép napot mindenkinek! ❤️❤️❤️