Becsület! [avatar ff] [Befejezett]

16

-Engedjenek már be!

-D-de a doktor úr megparancsolta...

-Ki a herceg, a doktor úr, vagy én?

-S-sajnáljuk, Zuko herceg, de a lány érdeke, hogy most kint maradjon!

-Argh!

Erre a hangos ordibálásra ébredtem fel, de még nem nyitottam ki a szemem. Valami büdös kence-fice szagot éreztem, és hogy valaki a homlokomon nyugtatja a kezét. Minden lélegzetvételnél mintha egy kést szúrtak volna a hasamba. Legszívesebben felordítottam volna, de nem volt erőm hozzá. Kutattam az emlékeimben, de a legutolsó ami rémlett, az az, hogy a földön fekszem, és Zuko rohan felém.

-Z...zuko! - Mondtam ki erőtlenül a nevét. Most miattam nem kapta el az avatárt, pedig én csak segíteni akartam. Éreztem, hogy a szemem könnybe lábad a csukott szemhéjam mögött. Most biztosan nagyon mérges rám! Ha legyőztem volna Katarát... - Zuko! - Suttogtam mégegyszer.

Éreztem, ahogy a kéz elhagyja a homlokomat, majd lépteket hallottam, ahogy valaki az ajtóhoz sétál, kinyitja, majd ezt mondja:

-Szóljanak a hercegnek! Azt hiszem, nemsokára felébred.

Hamarosan valaki őrült tempóban száguldott be a szobába.

-Hogy van? - Kérdezte egy jól ismert hang, majd éreztem, ahogy a tenyeremet két meleg kéz fogja közre.

-Remélhetőleg túléli...

-REMÉLHETŐLEG?!

-Úgy értem... valószínűleg túléli. - Javította ki magát az orvos. - Szerintem hamarosan felébredhet, az előbb az ön nevét suttogta felség.

-Zuko! - Mondtam újra, és megpróbáltam kinyitni a szemem, de ez a művelet még nem jött össze.

-Itt vagyok! - Jött a válasz kedvesen.

-Zuko. S-sajnálom. - Suttogtam, és végre kinyílt a szemem.

-Ó, hála az égnek! Hogy érzed magad? - Az arcáról komoly aggodalmat olvastam le.

-Élek! - Mosolyodtam el halványan. - De...most miattam nem kaptad el az avatárt.

-Ne viccelj már! Bőven lesz még alkalmam elkapni az avatárt. Viszont, ha elveszítenélek téged...

-Cssssss! - Csitítottam. - Hiszen élek. És különben is, az én hibám volt az egész. Meg akartam küzdeni Katarával, aztán egyszer csak... bumm.

-Esküszöm, ha egyszer elkapom azt a lányt...

Ezen elmosolyodtam. Legalább a Zutara biztos nem jön létre. Meg különben is, olyan aranyos tőle!

-Mi történt, miután elájultam?

-Kiszedtem belőled a jégcsapot, aztán rögtön a hajóra hoztalak. Aztán az orvos ellátta a sebedet, és engem csak most engedtek be.

-Mennyire komoly a sérülésem? - Kérdeztem, ezúttal a doktortól.

-Összevarrtam a sebedet, de még legalább egy hétig nem állhatsz lábra. És iszonyatosan fájni fog még egy darabig. - Húzta a száját a férfi, mit sem törődve Zuko gyilkos pillantásával.

-Hát... lehetne rosszabb is a helyzet. - Állapítottam meg, majd megkordult a gyomrom.

-Au! - Szisszentem fel, mivel ez még jobban fájt, mint a levegő vétel. - Azt hiszem, éhes vagyok. Tudok ilyen állapotban enni?

-Csak turmixokat, és figyelmeztetlek, az is eléggé fájni fog. - Mondta az orvos.

-Akkor mire vár még? - Csattant fel Zuko. - Hozzon neki enni!

A doki kisietett a szobából, de Zuko ott maradt velem.

-Annyira féltem, hogy valami bajod lesz. - Motyogta, miközben még mindig a kezemet fogta. -Én... azt hiszem, csak most jöttem rá, milyen fontos vagy nekem. És... a múltkori csókunkat sehogy sem tudom kiverni a fejemből. Mégis, ha belegondolok, hogy köztünk legyen valami...

-Semmi, baj Zuko! - Próbáltam meg mosolyogni. - Az avatárra kell koncentrálnod, ezt megértem.

Olyan szinten beletörődtem már, hogy nem kellek neki, hogy ezúttal még a sírás sem fojtogatott.

-Igen, de... Azt mondtad, elkapom az avatárt, nem? - Kérdezte hirtelen.

-Azt mondtam, előbb-utóbb minden jóra fordul. - Javítottam ki.

-Igen. - Bólogatott. - És én szeretném, hogy... amikor majd minden jóra fordul, elgyere velem haza. Be szeretnélek mutatni az udvarban, azt akarom, hogy mindenki megtudja, nélküled nem mentem volna semmire. Még az sem számít, hogy apám vagy Azula mit mondanak! És akkor majd boldogan élünk, és soha többé nem is kell dolgoznod.

A mosolyom ezúttal magától jött, és hirtelen valami ismeretlen boldogság fogott el. Ezek szerint mégis kellek neki! Ő is velem szeretne lenni, csak meg kell várnunk az alkalmas időt! Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most ez tényleg megtörténik, vagy csak álmodom az egészet.

-Csípj meg! - Nyújtottam ki felé a karom.

Zuko szeme elkerekedett.

-Mi?

-Csípj meg! Hogy tudjam, hogy ez nem csak álom.

-Nem foglak megcsípni.

-Oké. Álom. Tudtam én. - Állapítottam meg, majd behunytam a szemem.

-Most meg mit csinálsz? - Értetlenkedett Zuko.

-Amikor legközelebb kinyitom a szemem, akkor már a valóságban leszek.

-Oookééé, azért vannak fura dolgaid, azt meg kell hagyni. De nem álmodsz, ébren vagy! -Bizonygatta.

Óvatosan kinyitottam a szemem.

-Biztos?

Zuko felnevetett, majd gyengéden belecsípett a karomba.

-Tessék, mostmár elhiszed?

-Hű...aha. - Feleltem tök nyugodtan, de tudtam, hogyha most meg tudnék mozdulni, akkor ugrálnék örömömben.

Közben megjött az orvos, és valami undorító zöld trutyit itatott velem. Minden egyes korty égette a gyomromat, de nem volt rossz íze, és különben is nagyon éhes voltam már. Amikor befejeztem a ,,vacsorámat", az orvos szólalt meg.

-Zuko herceg, amondó vagyok, hagyjuk most magára a kisasszonyt, hadd tudjon pihenni.

Zuko komoran bólintott.

-Egy fél perc, és én is megyek.

Az orvos vette a célzást, majd egy mély meghajlás kíséretében kiment a teremből. Zuko sem maradt már sokáig. Mindössze ennyit mondott még, halkan:

-Legközelebb nem hagyom, hogy megküzdj a vizes paraszttal. Én magam fogom ellátni a baját. - Azzal kisétált a szobából.

Két dolog:
1. Bocsi a rövid részért😅
2. Köszönöm az 1K-t!😊
+1 Legyen szép hétvégétek!😘