Becsület! [avatar ff] [Befejezett]

6

Délután 5 órára értünk a hajóhoz, közben kétszer megálltunk enni. Én kb. úgy éreztem magam, mint Jézus a kenyérszaporításnál. Megmutattam Iroh-nak és Zukónak a csoda uzsis dobozomat, és oda meg vissza voltak tőle (főleg Iroh).
Útközben találkoztunk Zuko két katonájával, akik elmondták, hogy a többiek rég visszamentek a hajóhoz, ők csak a hercegre vártak.

Amikor végre valahára, halál fáradtan megérkeztünk, az egyik szolga ellátta a sebemet. Két hét alatt feltűnt, hogy ezen a hajón nemhogy én vagyok az egyetlen lány, de én vagyok az egyetlen 30 év alatti is, ha Zukót nem számítjuk...
Ennek egy kicsit örültem is, mivel így én vagyok a herceg egyetlen kortársa, és gyakorlatilag a bácsikáján kívűl az egyetlen ember, akivel tud beszélgetni. Ugyanakkor furcsa is volt így egyedül lenni... Nem vagyok, és soha nem is voltam nagy társasági ember, de kezdett hiányozni a lányok társasága. Leginkább a testvéreimé, akikkel szinte össze voltunk nőve, és még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Ráadásul azt sem tudom, mennyi ideig maradok még itt...

Este hétkor éppen a vacsorámat ettem (tonhal sali), amikor valaki kopogtatott a kabinom ajtaján. Letettem a dobozomat az ágyra, nagyon igényesen beletöröltem a számat a bal kezembe, majd kinyitottam az ajtót. Zuko állt a folyosón, karjait összefonta maga előtt.

-Z-Zuko herceg! - Hajoltam meg előtte, és átkoztam magam, amiért már megint dadogok.

-Bejöhetek? - Kérdezte komoly ábrázattal.

Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, és a fülemben hallottam a lüktető vért. A lábam egy picit megremegett, de megtámaszkodtam az ajtófélfában. Zuko be akar jönni a szobámba. Na jó, ez biztos csak álom! Az nem lehet, hogy ez valóság! Mindenesetre, most itt áll, és várakozón néz rám.

-P-persze! - Nyögtem ki végül. - M-miben segíthetek?

Zuko besétált a szobám közepére, de nem ült le, én meg becsuktam mögötte az ajtót, vettem egy nagy levegőt majd felé fordultam.

-Csak bocsánatot szerettem volna kérni, hogy belerángattalak ebbe. Nem gondoltam, hogy ekkora bunyó lesz. - Mondta Zuko a padlót bámulva.

-Ugyanmár, nem kell bocsánatot kérned! Nem te tehetsz róla, hogy Momo megkarmolt. - Tiltakoztam. -És tényleg nem nagy ügy, csak egy kis karcolás. Emiatt tudok még takarítani. - Tettem hozzá mosolyogva.

Zuko felkapta a tekintetét a földről, és a szemembe nézett.
Én ismét megállapítottam magamban, hogy milyen gyönyörű arany szemei vannak...

-Kérdezhetek valamit? - Kérdezte még mindig a szemembe nézve.

-I-igen?

Éreztem, ahogy a pír szétárad az arcomon, és hogy úgy nézhetek ki, mint aki leégett a napon.

-Honnan tudtad, hogy az avatár a rabhajón volt? Akkor, egy hete. Kitől tudtad?

Tovább nem bírtam állni a tekintetét, úgyhogy ismét a cipőm orrát bámultam.

-Ó, hát... ahonnan én jövök, ott az emberek sokmindent tudnak. Én például ismerem az egész sztoritokat.

-Tudod, hogy mi a jövő? - Kérdezte Zuko úgy, mint aki nem nagyon hiszi, hogy ez az igazság. - Te valami jós vagy?

-Nem egészen... Tudod, nálunk a ti egész sztoritok már a múlt. Ez meg van írva.

-Dehát ezt miért nem mondtad eddig? - Zuko közelebb jött egy lépéssel, és a tekintetemet kereste.

A szemébe néztem. Azok a gyönyörű arany szemek csak úgy csillogtak az izgalomtól, amitől nekem görcsbe rándult a gyomrom.

-Mi lesz a jövőm?

-Én... nem hiszem, hogy jó ötlet, ha elmondom, mert akkor lehet, hogy minden másképp alakul.

-De hisz te mondtad, hogy meg van írva. - Értetlenkedett Zuko.

-Iiiiiiigen, de én nem vagyok benne. Például, a mai eset után Sokkának meg kellett volna szereznie a vízidomár tekercset, ehelyett nálunk volt. Tehát, nem szeretnék nagyon beleszólni a dolgokba, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell.

Pár másodpercig kínos csönd honolt, majd én szólaltam meg.

-De azt tudnod kell, hogy a te oldaladon állok, és bármiben tudok, segítek. Igaz, hogy nem tudok harcolni, meg idomítani, de ha gondolod, a rövidtávú jövőket megjósolhatom. - Hadartam teljesen kétségbeesve, mert Zuko még mindig nem reagált semmit, és féltem, hogy most megutált.

Amikor elhallgattam, ismét a szemembe nézett és egy számomra teljesen váratlan kérdést tett fel:

-Ott voltál Kyoshin, amikor felégettem?

-I-igen. - Feleltem összezavarodva. -Aznap kerültem ide.

-De akkor hogy találkoztál a bácsikámmal?

-Hát, amikor felégett a falu, csónakkal mentem északra, hogy szállást találjak, innen meg már tudod.

Zuko aprót bólintott, az arcán nyoma sem volt semmilyen érzelemnek.
Pár másodpercig hallgatott, aztán a vállamra tette az egyik kezét.

-Köszönöm! Tudom, hogy nem fáj a kezed, de holnapra szabadnapot kapsz. Most pedig pihenj!

-Köszönöm, Zuko herceg! - Mondtam, majd az ép kezemmel kinyitottam előtte az ajtót.

-Ó, és még valami. - Állt meg a küszöbön. - Hagyjuk ezt a hercegezést. Csak Zuko vagyok, rendben? - Mondta kedvesen.

-Igenis! Jó éjt Zuko! - Mondtam meghajolva.

Viszonozta az elköszönésem, majd elindult a folyosón.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, nekitámasztottam a hátam és a vállamra tettem a kezem. Soha többé nem fogom kimosni ezt a pólót!