A Nap Ragyogása Alatt- Miritama (BEFEJEZETT)

Barát-1.rész

Tamaki szemszöge, visszaemlékezés(1).

Tamaki Amajiki a nevem, most jelenleg 8 éves vagyok. Nem nagyon szimpatizálok az emberekkel mert sokan csúfoltak az oviban, ezért kellett most iskolát is váltanom. Nem voltam különösen izgatott az első napom miatt, tudtam hogy kigúnyolnak mint mindig, hiszen még nekem nem jött elő a képességem. A legtöbb gyereknek már óvodában előjött. Féltékeny vagyok rájuk egy kicsit, de én szeretek önmagam lenni és ezért a világért sem cserélném le az életemet máséval.

Most anyukámmal élek, mivel a szüleim elváltak, de anya nagyon jól nevel, ezek mellett még apukámat is szeretem nagyon. Felvettem a sállamat az ajtó előtt, elég hideg van még októberben is. Tipikusan fázós típus vagyok, főleg a fülem szokott. Elég érdekes füleim vannak, hasonlít az elfekéhez, kicsit hosszúkás és természetesen ezért is bántottak engem. Az orvosok sem tudták hogy miért születtem ezzel, na de mindegy.

Ahogy kiléptem anyával az ajtón éreztem a friss őszi illatot, ami egyenlő volt az eső és a falevél aromával. Lassan sétáltunk a leejtős utcán, próbáltam összeszedni a gondolataimat, és normálisnak tűnni, nem pedig lúzernek.

A nagy gondolkozás közepette láttam hogy a suli kapujához értünk, anya pedig egy kisebb puszit nyomott az arcomra.

-Vigyázz magadra édesem. Legyél bátor, semmi baj sem lesz.- bíztatott. Én csak egy félénk mosollyal viszonoztam a szeretetét, és el is indultam a folyosón. A 2. emeleten van az osztályom...

Gyorsan fellépkedtem a lépcsőfokokon és a terem kilincsét le nyomtam bátortalanul.

-Szervusz Amajiki, gyere beljebb. Mutatkozz be a gyerekeknek.-mondta kedvesen a tanár mire én csak be sétáltam félve és kétségbeesetten nézelődtem, nem tudtam mit mondani. Néhányan nevetgélve össze is súgtak.
-Tamaki Amajiki a n-nevem. Örülök a találkozásnak...Szeretem a h... H... -kezdtem szinte dadogva lehajtott fejjel. Végül nem tudtam befejezni... Néhányan tovább sugdolóztak, én pedig szokásomhoz híven zavarba jöttem ettől. A kezem remegni kezdett de próbáltam nem mutatni feléjük. A tanár leültetett a helyemre, én pedig megkönnyebbülve kicsit, ballagtam az utolsó padsorba. Már csak ott volt egy pad, amiben ketten férnek el. Leültem oda egyedül és kipakoltam a felszerelésem.

Az óra lassan eltelt, én pedig szünetben csak a helyemen maradva kezdtem rajzolgatni. A többiek olyan menők amiért egymásnak mutogatják milyen képességük van. Direkt előttem csinálták hogy ösztönözzenek arra, hogy én is megmutassam. De szerencsétlenségükre nem néztem rájuk sem...

Hallottam hogy valaki a padomhoz jött. Felnéztem rá, egy szőke, aranyos tekintetű fiú volt, akiből sugárzott a boldogság. Kék szemei csillogtak rám, kicsit alacsonyabb volt mint én. Kérdőn néztem rá, nem tudtam mit akar.
-Mirio Tougata vagyok. Szólíts nyugodtan Miriónak. Azt akartad ugye mondani hogy szereted a hősöket? Én is imádom őket, és egyszer én leszek az egyik legnagyobb! -mosolygott rám. Tényleg annyira boldog voltam abban a pillanatban hogy szeretne velem barátkozni. Nagyon aranyos volt.
-I-igen.... Örülök a találkozásnak Mirio.-mondtam egy kisebb mosollyal az arcomon.
-Én is!-mosolygott vissza és leült mellém.-Nem szeretnél suli után átjönni hozzánk, ottalvós estére? Tök jó lenne, még itt nincsenek olyan jó barátaim, de te biztos jó leszel.
-Oh... Köszönöm. Mesélsz magadról?-kérdeztem.
-Aha! Olyan szeretnék lenni mint All Might, és még nála is jobb. Sosem adom fel, és szeretnék sok embert megmenteni. Szabadidőmben sorozatokat nézek, vagy edzek.-mesélte, miközben az asztal alatt lóbálta a lábát. Én csak mosolyogva hallgattam.
-Ez izgalmas... Már van képességed ezek szerint?

-Aha! Át tudok folyni a falon meg ilyenek, de még nem nagyon fedeztem fel a képességem. Teljesen leesnek a ruháim is amikor aktiválom.-nevetett.

Nem tudom mi ez az érzés ami hirtelen hatalmába kerített. Nagyobb a boldogságnál, de még sosem éreztem így.

-Oh, biztos jó képesség... Nekem még sajnos nem jött elő.-mondtam halkan.
-Jaj hát az nem baj, még van idő! Biztos valami aranyos képesség lesz ami illik hozzád, mivel cuki vagy.-boldogított, mire olyan érzés fogott el, minthogyha a hasamban pillangók csapkodnának, nagyon vadul. Kicsit gyorsabban is vettem a levegőt, de diszkréten tettem hogy ne legyen feltűnő. Nem tudom mi történik velem..
-Oh, hát köszö.. - akartam befejezni a mondatom, de becsengettek én pedig csak Miriora néztem.
-Majd folytatjuk a beszélgetést ne aggódj! Szívesen ülnék ide hozzád hogy ne érezd magad olyan egyedül, de a tanárok nem nagyon szeretik ha ide-oda ülünk... Érted.
-Persze, ne aggódj, és köszönöm. - mondtam, és mosolyogtam is hozzá. Különleges ez a Mirio... Legalább is számomra.

Az órák érdekesek voltak, nekem tetszettek, főleg az irodalom. A szünetekben sokat beszélgettem Mirióval a hősökről és hasonló témákról. Örülök hogy megismerhettem őt. Sosem nevetett eddig ki, és mindig egyetértett velem.

Az utolsó óra matek volt, azután boldogan odaszaladt a padomhoz Mirio a hátán a táskájával, én pedig mosolyogva néztem. Jó értelemben gyerekes.
-Tamaki, akkor elmegyünk hozzám? Apa biztos megengedné!
-Oh, hát szívesen mennék, de meg kell kérdezni anyukámat. Meg tudod el kéne menni néhány cuccomért haza...-mondtam.
-Rendben, megvárom, megyek veletek! Érted jön anyukád ugye?
-Igen, de először is, nem tudom hogy megengedi-e...-simogattam meg a haját.
-Jó, jó, menjünk ki és kérdezzük meg!- csillogtak szemei az izgatottságtól, mire elkapta a karom, majd lecsúsztak puha kezei az én kezeimre, és összekulcsolta azokat.

Elindult gyors léptékben az iskola elé, ahol várakozott anyukám és az ő apukája. Nem tudom hogy melyik lehet az ő apja, de úgy láttam amikor kimentünk, hogy anya nagyon örül annak hogy van egy barátom. Odamentünk Mirio apukájához én pedig mutattam anyának hogy jöjjön oda hozzánk.
-Szia Mirio, kit hoztál? - mosolygott az apukája. Lehet butaságokat beszélek, de szerintem Mirionak nincs anyukája, de ez csak egy megérzés.
-Ő itt Tamaki, a legjobb barátom. Ma ismerkedtem meg vele, mert ma lett az osztálytársam! Szeretném hogy ott aludjon nálunk!- hadarta a kicsit vékony, de nagyon édes hangján. Az apukája csak bólogatott miközben Mirio magyarázott, majd amikor befejezte, rám nézett.
-Rendben, nem bánom, ha a szüleid beleegyeznek.- borzolta össze a hajam, és akkor odajött anya. Szerintem hallotta a beszélgetésünkre, mert mirio kicsit hangosan beszélt, de nem baj.
-Rendben, beleegyezek. Tamaki édesanyja vagyok, örülök a találkozásnak.-mondta mire Mirio apukája kedvesen bemutatkozott, Mirio pedig fogta tovább a kezem.