A Nap Ragyogása Alatt- Miritama (BEFEJEZETT)

Ketten-10.rész

Körülbelül 1 napig aludtam folyamatosan a kórházi ágyban. Amikor felkeltem nem volt mellettem senki, bezzeg a filmekben a főszereplő összes barátja mindig meglátogatja őt... Persze valószínű hogy nem én vagyok a főszereplő. Alig vannak barátaim...

Lassan, és nehezen felültem az ágyra. Fatgum bekukucskált, majd amikor meglátta hogy fent vagyok, nagyon megörült, berontott és ugrásból megölelt. Finoman én is átöleltem, mire elkezdett szipogni.
-Annyira örülök hogy jól vagy... Olyan bátor vagy Tamaki... Büszke vagyok rád, a legjobb hős lesz belőled.-beszélt remegő hangon, én pedig lassan simogattam a hátát, hogy megnyugodjon.
-Köszönöm... Sokat számít hogy te is itt vagy velem.
-Jobban vagy? Fáj valamid?
-Fáj mindenem... De nem olyan kibírhatatlan. - mosolyogtam rá.
-Nekem is fájnak a sebeim... De én már a karrierem alatt hozzá szoktam, szóval semmi bajom.-nevetett.

Hosszasan beszélgettünk, majd kihívta őt pár nyomozó. Aizawa is ott volt, nem olyan jó passzban viszont amikor meglátott engem, be jött és leült mellém.
-Amajiki... Figyelj... Nagyon nehéz ezt elmondanom, de csak rád számíthatok egyedül...-komoly tekintete volt, ahogyan ezeket a szavakat mondta nekem.
-Igen?
-Szóval... Nighteye elhunyt itt a kórházban. Mirio eltudott tőle köszönni, viszont most... Nagyon nagyon rossz passzban van. Próbálja mutatni nekünk hogy nincs semmi baja, viszont látom rajta hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Kérlek segíts rajta... -kérlelt Aizawa. Nighteye.... Jaj ne... Nighteye olyan Mirionak mint nekem Fatgum, sőt még közelebb is álltak egymáshoz. Mit tegyek? Meg akarom vigasztalni, viszont nem vagyok benne olyan biztos hogy sikerülni fog.
-Persze... Rendben. Pár perc és bemegyek hozzá.-mondtam mosolyogva, aizawa megköszönte és kiment.

Hosszas gondolkozás után kitaláltam valamit; szerelmet vallok neki, és elmondom hogy rám bármikor számíthat. Igen. Nagyon nehéz lesz, valószínű hogy ő nem szeret, de akkor is szeretném hogyha tudná, hogy én mindig ott leszek neki legyen bármi.

Lassan elindultam Mirio szobája felé, hiszen még sajogtak a lábaim és az összes sebem fájt. Amikor bementem Mirio a plafont bámulta.
-Szia Mirio. -köszöntem rá mosolyogva.
-Tamaki? Szia!-mosolygott vissza. Én egyből felismerem milyen amikor nem őszinte a mosolya, ez csak egy hülye álca. Az igazi mosolya sokkal ragyogóbb, sokkal szebb...

Leültem az ágya melletti székre, és néztem őt. Csendes volt. Ez sem jellemző rá természetesen, ezért bámultunk egymásra. Direkt nem szólaltam meg, viszont 5 perc múlva muszáj voltam.
-Mirio... Figyelj, előttem tudod hogy nem kell ezt mutatnod? Szóltam a többi nővérnek hogy ne jöjjenek be egy ideig, szóval kérlek ne mutass egy ilyen álarcot nekem...-mondtam, és megsimogattam a homlokát.
-Fogalmam sincs miről beszélsz.-mosolygott továbbra is. Ideges lettem, nagyon. Kicsit arrébb raktam az ágyon Miriot, mellé feküdtem és betakaróztam én is. Finoman közelebb húzódtam hozzá, átöleltem a derekát.
-Szeretlek. Velem bármikor megoszthatod a problémáidat, én annak jobban örülök hogyha segíthetek... Tudod hogy csak azt szeretném hogy boldog legyél.-suttogtam, neki pedig a szíve hevesen elkezdett verni, nem láttam az arcát, de tudtam ez csak azt jelentheti, hogy elérzékenyült.

Simogattam a hátat, éreztem a pólója alatti lévő kötéseket, ahogy a póló felszínén vegígsimítottam. Lassan elkezdett sírni, viszont halkan. Ez a legrosszabb hang amit valaha hallottam életemben. Egy olyan ember sírása, aki mindig mosolyog, reményt ad mindenkinek, emellett szerelmes vagy belé.
-Én.. Annyira sajnálom hogy meghalt Nighteye. Ha jobban harcolok biztos hogy nem kell megerőltetnie magát, és nem hal meg..-ahogy kimondta az utolsó szavakat is, annyira elkezdett sírni, hogy alig bírt csendben lenni. Nyakába fúrtam a fejem finoman és tovább simogattam a hátát.
-Tudom hogy nagyon fáj... De kérlek ne hibáztasd magad... Így is mindent megtettél. Veled minden rendben?
-E-elvesztettem a képességem.- hirtelen lefagytam. Mivan? Elvesztette a képességét...Mirio? Megállt a kezem is hirtelen és bekönnyeztem.
-Biztos vissza tudod kapni... Biztos vagyok benne... Ne add fel Mirio...

-N-nem adtam... Nighteye aztmondta hogy hős lesz belőlem... Én hiszek neki...-mondta, de még mindig nem nyugodott le.
-Tamaki ugye te mindig itt leszel mellettem?-kérdezte félve, én pedig rá néztem és mosolyogtam.
-Hát persze te buta.
-Én.. Szerelmes vagyok beléd! Azt akarom hogy együtt legyünk csak sosem mertem mondani, szeretném veled leélni az életemet, mert olyan szép, aranyos, okos, félénk, imádnivaló vagy és... - vágta a fejemhez ezt mind hadarva, mire lesokkolódva néztem rá. Hirtelen nagyon elpirult és mégjobban elkezdett sírni, mint egy kisgyerek.

Mirio szerelmes belém... Annyira boldog lettem hirtelen hogy megcsókoltam. Az ajkai olyan puhák és melegek voltak, amilyennek pont képzeltem. 10 éve erre várok.... És megérte. Finoman ő is vissza csókolt, kicsit megnyugodott, és simogatta az arcom közben. Olyan boldog vagyok... Ez életem legjobb pillanata... Amikor abbahagytuk kuncogtam egyet halkan, mire Mirio is elkezdett nevetni viszont halkan. Kisírt szemeiben már láttam hogy boldog. De természetesen még mindig tudtam hogy gyászol. Nagyon sajnálom Miriot.
-Én.. Én is szeretlek. Nagyon! Szóval...-nem tudtam mit mondjak hirtelen. Azt akartam hogy legyen a barátom. Járjunk. De lehet hogy nem akar még kapcsolatot, vagy csak nem meri kimondani... Nem tudom....
Csönd lett, és néztük egymást a homályban.

Finoman megsimítottam az arcát, halvány pír jelent meg rajta.
-Na ne szomorkodj. Minden rendben lesz ne aggódj. - suttogtam. Visszafogottan bólogatott, én pedig tovább simogattam a hátat, hogy nyugodt maradjon.
-Aludjunk...-mondta, és lejjebb ment az ágyon és a mellkasomba fúrta a fejét. Olyan nyugodt volt most ő, hangulatos volt, hiszen pont most ment le a nap és kicsit az ablakon be sütöttek a rózsaszínes napsugarak.

Szeretem őt.