Számítottam rád...

4.

- És elolvasta azt a levelet?- néz rám Rose, miután ő is az asztalra tette a poharát.

- Igen, de még mindig megvan, szeretnéd hallani?

- Igen szeretném, persze csak ha lehet.

- Ha nem lehetne, nem kérdeztem volna meg.- felálltam, majd a polcról leemletem egy kemény fedelű könyv kinézetű naplót.

- Ez egy könyv?- húzza végig a bőr borítón a kezét a lány.

- Nem, ez a naplóm. Régen írtam már bele, de néha jó visszaolvasni, ebben van a levél is, amit Max Verstappen írt nekem 2020-ban.

- Azóta vigyáz rá?

- Igen, tudod eléggé meghatározó pillanata volt az életemnek.

- Igen, mondjuk ezt megértem.- rámosolyogtam a lányra, majd lenéztem a levélre, ami a kezemben van, igaz, hogy a naplómba bele-belelapozok, de a levelet azóta, amióta megkaptam nem olvastam el újra, talán éppen itt lesz az ideje...

Drága Sofim,
Ha ezt a levelet olvasod, én nem vagyok ott veled, nem tudom, hogy mi miatt, de nem is az a lényeg. Szeretném ha tudnád, hogy minden emlék ami veled kapcsolatos, az számomra felbecsülhetetlen értékű, ám ezek az emlékek nem adják meg neked és a gyermeküknek azt a jólétet, amit megérdemeltek. Ezért volt ott ma, tegnap vagy azelőtt nálad Carlos, mivel erről a jólétről én szerettem volna számodra gondoskodni, de nem e miatt írtam neked ezt a levelet. Szeretném, ha tovább lépnél, ha én nem térnél vissza hozzád, én csak egy kis része voltam az életednek Sofi. Felejts el Engem, vagy ha ez nem megy, akkor csak temess olyan mélyre, hogy ne fájjon minden nap, tedd meg ezt az utolsó szívességet nekem, ha egy évig nem térnék vissza hozzád, akkor ne félj tovább lépni, a kisbabánk érdekében is Sofi. Nem kérem tőled, hogy felejts el teljesen, de ne is élj csak az én emlékemmel, kérlek!

A te Maxod, aki mindig szeretni fog téged!

Mire a levél végére értem már nem csak potyogtak, hanem szó szerint folytak a könnyeim, a levél a földön hevert, én pedig mindkét kezemmel a hajamba túrtam és a térdemen könyököltem.

Lépjek tovább, persze Verstappen, könnyű azt onnan a kórházi ágyról mondani, csak éppen megcsinálni lesz nehéz...

•

Az az egy hónap amíg Sophia és Victoria nálam voltak, nagyon gyorsan eltelt, hiszen a két nő mindent megtett azért, hogy eszembe se jusson a pilóta, ami ideig-óriag sikerült sí, de az élmény egy távoli szeglete mindig körülötte forgott.

Már régen június közepe van, így nyár révén igazán hosszúak a napok, és igazán melegek is, így arra kelek fel, hogy melegem van, és e mellett a hangokra a fürdőszobámból. A meleg ellenére a köntöst magamra terítve lépkedek el halkan a fürdőszobáig, ahol a kissé nyitott ajtón éppen belátok a helyiségbe.

Két pilóta áll bent, és a csap alá tartanak egy pici kutyust, aki csukott szemmel tűrni az szemmel láthatóan erős vízsugarat.

- Én mondtam, hogy ne engedd el a konyhában.- morog az egyik pilóta az orra alatt.

- Igen? Én meg mondtam, hogy pakolj el magad után, ha nem hagyod elöl az üveget, akkor most nem kellene Goldit fürdetni.- csattan fel a másik is akinél a kis jószág van.